2017. július 1., szombat

Már nem akarlak

Végignézel rajtam, ahogy ott állok az ajtóban, és rájövök: gyűlölöm a pillantásodat érezni magamon.
   Eszembe juttatja azt az időszakot - azokat az éveket -, amikor vágytam a tekintetedre. Amikor semmit nem szerettem volna jobban, mint azt, hogy úgy nézz rám, ahogy én rád. A sok hazugságodat, amit én mind szentírásnak vettem. A megannyi hamis ámítást, félrevezetést, csak neked vicces poént, mindent.
   Ki akarom törölni az életemből azokat az éveket. Téged is. Bár sose találkoztunk volna! Úgy talán még naivabb és befolyásolhatóbb lennék, de mindenképp boldogabb és kiegyensúlyozottabb. És több hitem lenne a férfi nemben.
   Legszívesebben ledörzsölném az összes bőrt a testemről, csak hogy ne érezzem magamon az ujjaid érintésének nyomát - az ujjaidét, amik ki tudja, hol jártak öt perccel azelőtt. Kitépném a hajamat az utolsó szálig, mert annyiszor hozzányúltál, és emiatt kócosnak, mocskosnak, tisztátalannak érzem. Lekaparnám az ajkaimat, hogy visszacsináljam az első és a második csókomat, mert azokat neked adtam. Hihetetlen, hogy még ezt a drága csodát is hagytam, hogy elrontsd és bepiszkítsd. De legfőképp talán a szívemet, az agyamat és a szemeimet tépném ki.
   A szívemet azért, hogy soha még csak eszébe se jusson megint szerelmesnek lenni. Se beléd, se másba ezen a világon; mert valahányszor megtette, csak mélyebbre taszított és egy újabb tőrt döfött a lelkembe.
   Az agyamat azért, hogy végre ne kelljen emlékeznem rád és a tengernyi mocskodra. Hadd legyek már egyszer felhőtlenül boldog, hadd ne felhőzzék el a gondolataimat olyan emlékek, amik hozzád kötődnek, te szégyentelen, lelketlen, szívtelen hazug! Én a legszebb dolognak hittelek az életemben, a fenébe is, de mint kiderült, a legszörnyűbb vagy!
   A szemeimet azért, hogy ne lássalak többé. Ne lássam az arcodat, se az öntelt, gúnyos, lenéző vigyorodat, a tiszta érzelmekre vak szemeidet..!
   Már nem akarlak, tudod? Teljes szívemből szerettelek, veled terveztem el a jövőmet, le sem tudtam törölni a vigyort az arcomról, ha megdicsértél, megcsókoltál, megöleltél, az öledbe kaptál, rám nevettél. Minden éjszaka a te arcoddal a lelki szemeim előtt aludtam el. Te öleltél álmomban. Azt próbálgattam, hogyan hangzik a keresztnevem a te vezetékneveddel. Elhittem, mikor azt írtad, szeretsz. És később, miután megtudtam, hogy azt te poénnak szántad, és jót röhögtél rajta a testvéremmel, még akkor is reménykedtem. Még akkor is szerettelek. Szánalmas, mi? Már én is tudom. Már felnyílt a szemem.
   Most viszont mindössze csak annyit szeretnék, hogy minél kevesebbet kelljen látnom téged, hallanom a hangodat, egy légtérben lennem veled. Nem megy a sebek begyógyítása, ha minden nap felszakítod őket a megjegyzéseiddel. Nem megy az emlékek eltörlése, ha minden nap látom azt, akitől származnak.
   De még csak azt sem mondhatom, hogy gyűlöllek. Szánalom is több van bennem irántad, mint utálat. Igen, valójában tényleg sajnállak főleg. Nekem sosem lesz senkim, ez nyilvánvaló - de így boldogabb vagyok. Te viszont egész életedben olyanokkal fogod körülvenni magadat, akik csak ágymelegítőnek jók. Egyszerűen azért, mert neked erre van igényed. És, ha engem kérdezel, ez sajnálatra méltóbb, mint egy életnyi megérdemelt egyedüllét.


2017. május 28., vasárnap

Drága Isten!

Drága Isten! Remélem, megkapod ezt a levelet,
S imádkozom, hogy jobbá tudd tenni a helyzetet idelent.
Nem arra kérlek, hogy levidd a sör árát, hiszen
A sok embert, akit a saját képmásodra teremtettél meg,
Egyre csak éhezni látom, mert nem kapnak eleget
Enni Istentől... Nem tudok hinni benned.

Drága Isten! Ne haragudj, hogy zavarlak, de
Úgy érzem, hogy a hangomat hangosan és tisztán kéne
Hallatnom. Mindünknek kevesebb könnyre volna szüksége!
És a sok embert, akit a saját képmásodra teremtettél meg,
Látom küzdeni az utcákon, mert nem tudnak dűlőre
Jutni Istenről... Nem tudok hinni benned.

Drága Isten! Nem tudom, feltűnt-e, de a neved
Sokszor előfordul ebben a könyvben, amit mi, őrült emberek
Írtunk; vetned kéne rá egy pillantást! És a sok ember,
Akit a saját képmásodra teremtettél meg, még mindig hiszi: ez
A sok szemét igaz. Nos, én tudom, hogy nem az, ahogy te
Is tudod, drága isten... Nem tudok hinni benned.

Drága Isten! Bocsásd meg, hogy folyton kételkedek,
De hol voltál, amikor megölték a lelkemet?
Miért hagytad, hogy akaratom ellenére is éljek, miközben
A sok ember, akit a saját képmásodra teremtettél meg,
Kiirtotta a jókat a sorai közül, és a gonoszokat emelte fel?
Miért kellett ezt végignéznem? Nem tudok hinni benned!


Dear God

2017. május 7., vasárnap

Csak álom vagy

Te vagy az angyal, aki a karjaiba zárt
És megmutatta, mi a mennyország.

Te vagy a csillag, amire elég ránéznem,
És reményt ad, csak mert ott van előttem.

Te vagy a napsugár, ami fényt visz
Az életembe, mikor besötétedik.

Te vagy a hős, aki a kezét nyújtva
Kihúzott a sárból, mikor már feladtam.

Te vagy a hang, ami némán is rávesz:
Ne adjam fel, mert érdemes még élnem.

Te vagy az ok, amiért képes vagyok
Sötét reggeleimen kikelni az ágyamból.

És te vagy a remény is, ami éltet és erőt ad,
Hiába tudja az agyam, hogy csak álom vagy.


Feldaraboltok..!

Annyira belefáradtam már, tudod?
Engem ez mindenestül felemészt.
Nem bírom! Köztük nem választok!
Csak ők maradtak nekem; ne kérd,
Hogy válasszak közülük, mert akkor
Én, biztosan tudom, kettészakadok.

Arról a kevésről, amiről azt hittem,
Valóban az enyém, már kiderült rég,
Hogy valójában álom volt, több nem.
Azt a kevesemet, amim maradt még,
Hagyd meg nekem, ha létezel, isten,
Mert már így is csak miattuk élek.

Habár, ha a halálom a célod, akkor
Elárulhatom: nagyon jó úton jársz.
Mert hogy egyikükkel sem vagyok
Igazán, de mindkettejüknek csalódást
Okozok, na, ez szép lassan megfojt,
És így napról napra csak haldoklom.

Egyiküktől egyre távolabb sodródok,
Alig beszélünk, azt is vitatkozva.
A másikat emiatt lassan megutálom,
Mert őt okolom, pedig nem tehet róla.
Akárhonnan nézném, sehogy se jó;
Akkor lesz vége, ha a talpam feldobom.


2017. április 24., hétfő

Egy öngyilkos búcsúlevele

Drága... mindenki!
Hogy mi a baj?
Az emberek különböző, ferde pillantásokkal szoktak illetni, amikor erre azt válaszolom, minden, vagy azt, hogy könnyebb lenne felsorolni azt, hogy mi nem baj; pedig ez az igazság.
Hogy mi bajom van? Az, hogy a halálomat várom a leginkább ebben az életben. Hogy már nem élnek bennem célok, álmok, vágyak, remények. Hogy már nincs lelkem, és a szívem is csak dobog, de egyébként megszűnt élni. Hogy gyűlölök tükörbe nézni, mert felfordul a gyomrom a látványomtól. Hogy egész nap olyan tevékenységeket végzek, amik lefoglalják az agyamat, mert csak akkor nem gondolok arra, hogy mennyire gyűlölöm magam - és hogy mennyire fölösleges kinyitnom reggelente a szememet és felülnöm az ágyban. Hogy ha el is tudok aludni, olyan rémálmok kínoznak, amik után ugyanolyan fáradt leszek, mintha ébren töltöttem volna az éjszakát. Hogy ezek a rémálmok legtöbbször csak a valóságot idézik fel.
Próbálom a jót látni, de a jóból túl kevés van, és napról napra fogyadozik vagy épp távolabb sodródik tőlem az a kevés is. Próbálom azt csinálni, amit szeretek, de ez nem mehet így a nap huszonnégy órájában, és valahányszor egy pillanatra elbambulok, mázsás súllyal szakad rám a rengeteg emlék, félelem meg általam elkövetett hiba és ostobaság, amiket nem tudok kiverni a fejemből, akárhogy próbálom.
Valamelyik nap azt mondtam, hogy rajtam legfeljebb már csak egy kiadós amnézia segíthetne. De tévedtem. Az emlékeim, az életem - ezek a dolgok már rávetették magukat a lelkemre, és addig vagdosták, ütötték, ráncigálták, tépdesték, marcangolták, kínozták, ölték, míg végül már csak egy fájó, fekete könnycseppeket vérző seb maradt a helyén, amit semmi és senki nem tud begyógyítani. Egy dolgot leszámítva. Az pedig a halál.
Kiábrándító? Tudom; az összes döntésem és gondolatom az; én magam is az vagyok és voltam mindig.
Elkeserítő? Tudom. Sőt, nálam jobban senki nem tudja, mennyire. De hé, a puszta létezésem ténye is az. Az egész lényem egy nagy csalódás.
Túl negatív? Ugyan, kérlek. Csak reális. Bár nekem aztán nem kell mesélni arról, hogy a valóságnál nincs nagyobb keserűség.
Ostobaság? Annak, aki boldog, biztosan. De nem véletlenül mondták egyszer, hogy az élet talán nem való mindenkinek. Én ezek közé tartozom. Semmilyen jó tulajdonságom nincs. Semmiben nem vagyok jó, tehetséges vagy épp hozzáértő. És nincs jövőm. Aki rám azt mondja, hogy érdemes élnem, az vagy nem ismer engem, vagy még nálam is ostobább és őrültebb.
Szóval engem nem kell siratni. Nem mintha bárki is így tenne majd, de azért mondom. Vagy, ha mégis siratna valaki, az szeretném, ha tudná, hogy én akarom így. Én akarok meghalni. Nem. Tudjátok, mit? Ez így nem egészen pontos megfogalmazás. Nem meghalni akarok, hanem élni nem. Ez az élet, ez a világ, ez az idő nem nekem való. A halál valójában rohadtul ijesztő gondolat számomra. De meghalni csak az tud, aki élt valamikor, nem? Nos, én egész életemben legfeljebb három-négy évben éltem, mert a létezés nem egyenlő az élettel. Én valójában inkább olyan ember akarnék lenni, aki soha nem is élt. Úgy könnyebb lett volna, nemcsak nekem, hanem mindenkinek, akihez közöm volt. De azért leginkább mégis nekem, hiszen akkor nem ismertem volna meg soha a remény, a viszonzatlan szerelem és szeretet, az összetört szív, a csalódás, az árulás és az értelmetlen vergődés fogalmát. Tehát összességében már csak az az egy bizonyos, klisés kívánságom van: bárcsak soha meg sem születtem volna. Bárcsak én is egy lettem volna a nem tudom, hány sperma közül, amelyiknek egyszerűen nem sikerült. A halálon magán kívül viszont még attól is félek, hogy a halálom sem lesz elég a felejtéshez.
Mondanám, hogy isten veletek, de mind tudjátok, hogy mi a véleményem Istenről, ha létezik... Egyébként meg nevetnem kell, ha belegondolok, hogy a szüleim minden bizonnyal azt hiszik, hogy puszta lázadásból lettem ateista. Mindegy. Szóval inkább vigyázzatok magatokra, és ügyeljetek, hogy soha, semmiben még csak ne is hasonlítsatok arra az elviselhetetlen, kívül-belül rusnya, önző, empátiától teljes mértékben mentes, millió fogyatékkal élő, életképtelen és életre érdemtelen, tehetségtelen, értéktelen, érzelmekre és azok kifejezésére alkalmatlan, sötét lelkű és hideg szívű szörnyetegre, aki én voltam.
A soha viszont nem látásra!
Egy öngyilkos lány


2017. április 18., kedd

Milyen furán

Milyen furán festhetünk így,
ahogy egyik percről a másikra
felvidítjuk a másikat akár
a legapróbb hangulatváltozásunkkal.

Vagy akkor, amikor pont
elvesszük a másik minden csepp
életkedvét, csak mert nekünk
épp nincs erőnk az élethez.

Mind tudjuk, hogy ez egyszer
a vesztünket okozza,
mégsem engedjük el egymás
kezét - mert megéri a kockázat.

Egymásnak köszönhetünk
millió nevetést, mosolyt,
boldog percet; szóval ne mondja senki,
hogy csak az család, aki vérrokon!


2017. április 12., szerda

Végre érezni

Miért álmodom minden éjjel rólad?
Mondd, hogy lehetséges ilyesmi, drága?
Hogy szerethettem beléd így, mintha
Ez teljesen magától értetődő volna?

Mi foghatott meg benned, amikor
Minket világok választanak el egymástól?
Hogy lehettem ekkora őrült barom,
Hogy le éppen miattad zuhanok?

Persze, megszokhattam volna ezt már:
Az én szívem csakis olyasvalakire vár,
Akit soha nem kaphat meg; aki talán
A nevemet sem tudja, nemhogy mást.

De azért picit fáj, mikor látnom kell,
Mert nem érinthetlek, ölelhetlek meg,
Bármennyire nagyon szeretnélek.
Szánalmas vagyok, tudom; valld csak be!

Ha a szemembe mondanád, hogy hagyjalak,
Én akkor sem tudnék lemondani rólad,
Vagyis inkább az érzéseimről irántad.

Mert tudod, olyan jó érzés végre érezni ezzel a szívvel, ami már rég elrohadt!


2017. április 11., kedd

Halott

Hideg az árnyékod, mint a szívem lett,
Miután megint bebizonyítottad szépen,
Hogy én neked semmit nem érek.

Sötét a sikátor, mint az elmém azóta,
Hogy megmutattad a valódi arcodat,
És ezzel elvetted a józanságomat.

Halott a barátságunk, mint a lelkem
Már régóta - egy halom elvesztett,
Szétroncsolt álom csupán, örökre.


2017. március 29., szerda

Csak jó dolog lehet

Nem szereti, ha úgy szólítom, "élet"; le akar róla szoktatni,
Mert szerinte ő nekem annyit nem jelent, hogy így hívjam.
Mivel előtte soha nem akartam magamat sajnáltatni,
Ezért, hogy milyen volt az "életem", míg vele nem találkoztam,
Nem mondtam el neki teljesen soha. Éppen ez okból nem is
Tudhatja, hogy ez a becenév nekem miért számít ilyen sokat.

De azt tudja: nekem a számára fontos dolgok épp olyan fontosak,
Mint neki magának. Egyszerűen azért, mert ami őt boldoggá teszi,
Az csak jó dolog lehet, és emiatt nekem is csak örömet okozhat.
De legjobban az boldogít, ha őt láthatom nevetni, mosolyogni:
Akit ő szeret, az kicsit a szívemhez nő nekem is azonnal,
Persze főleg akkor, ha az illető közben őt is boldoggá teszi.

Azt viszont nem tudja, hogy ő egyike annak a kevésnek,
Amiért reggelente úgy érzem, érdemes kimásznom az ágyból;
Akit látni akarok még az életben, és ezért kitartóan felkelek,
Hiába tudom, hogy minden más csak egy kénköves pokol.
A nevetése a gyógyszerem, így én annak, aki boldoggá tette,
Mindig hálás leszek, akkor is, ha közben az egész világ legázol.

Biztosan tudja, hogy ő még vigaszt jelent nekem, akármi
Bajom, nyűgöm, gondom, szívfájdalmam van éppen.
A zenék, amiket küld. A kisugárzása. A csodás tanácsai.
A pozitív gondolkodása, amit én ezelőtt sosem követtem.
De amikor ő mondja, hogy a világ jó hely, el is hiszem neki,
Mert az a világ, amiben ő ott van, csak csodás lehet.

Azonban azt nem tudhatja, és nem is tudja meg soha,
Mennyire fáj, mikor őt bármiért szomorúnak kell látnom.
Nem is képzeli, hogy a kevés humorom kizárólag azért van,
Hogy őt valahogyan nevetésre bírjam. De nem hagyhatom,
Hogy megtudja, valójában mennyit jelent nekem, mert akkor csak
Szánalomból nem küldene el a pokolba, ahova igazán tartozom.


2017. március 27., hétfő

Így vagyok én is

Hogy nem látod, mennyit jelentesz nekem?
Hogy nem tűnik fel, a szívem milyen gyorsan ver,
Az arcom mennyire sötétpirosra vörösödik el,
Ha csak ott vagy a többméteres közelemben?

Hogy mennyire szeretlek, meg hogy nem látod?
Számomra már annyira fájdalmasan nyilvánvaló!
Egész nap, mint egy megszállott, csak rád gondolok;
Mintha lenne számunkra esély, úgy álmodozom.

Arról álmodom, hogy a kezemet fogod mindig,
És soha nem hagysz el, akár egyetlen pillanatig.
Ábrándozom, melletted jó ember lehetek kicsit,
Egészen úgy, mintha rossz nem történt volna eddig.

Az eszem tudja, hogy mindez lehetetlen, persze,
De ez a tény a szívemet nem tántorítja el tőled.
Csak azt akarom, hogy valaki szívből szeressen,
Hiába tudom: senki szeretetére nem vagyok érdemes.

Szerintem olyan ez, mint a természet szépsége:
Akárhányszor láttad már, elámulsz még ezredszerre.
Így vagyok én is a viszonzatlan szerelemmel;
Még mindig fáj, hiába szokhattam volna már meg.