Régebben azt kívántam: bár meghalhatnék egy napra,
Hogy lássam, ki hogyan reagál a halálomra.
Az, akit évekig a legjobb barátomnak tartottam, vajon
Hullatna-e könnyeket a síromon.
De már tudom a választ, pedig nem haltam meg:
Egyáltalán nem érezne miattam semmit sem.
Neki amúgy is végig láthatatlan voltam, és csak
Akkor kellettem, ha valamit adhattam.
Pedig én azt mondtam, hogy veled szeretnék megöregedni,
És komolyan is gondoltam. És te azt mondtad, te is.
De már látom, hogy, ahogy minden más, ez sem tartott örökké:
Hiába voltam melletted és öleltelek, te elengedtél.
Elengedtél, mert soha nem számítottam neked.
De ne félj, már nem haragszom, én is elengedtem a kezed.
Lehet, hogy még fáj, és sokszor rád gondolok,
De legszívesebben hozzád vágnám síromról a virágot.
Legszívesebben rád ordítanék, mikor elmész mellettem egy szó nélkül;
Legszívesebben elsírnám magam, mikor velem szemben ülsz.
Mert minden hamis barátodat szorosan megöleled,
Rám pedig egy pillantás nem sok, annyit se vetsz.
Úgy tűnik, mit sem ért a sok veled töltött délután,
A sok-sok átnevetett matekunk és kémiánk.
Hogyha a kishúgod megkérdezi, miért nem megyek már,
Vajon azt mondod majd, hogy ez is az én hibám?
Ha tudnád, hogy akármit megtettem volna a barátságodért,
Ha tudnád, hogy nekem egy világot jelentettél,
Vajon törődnél megint velem, vagy ismét elfordulnál,
A sötétben zokogva megint egyedül hagynál?
Sebaj, a válaszod többé már nem számít,
A szívemben harag irántad nincs.
Csak sajnálat és szánalom, mert tudom:
Nem lesz soha hozzám hasonló, igazi barátod.
Nem lesz, aki minden hibáddal együtt is szívéből szeret,
Aki mindig fogja a kezedet és letörli a könnyeidet.
Egy szép napon majd rájössz, mi az igaz barát;
De addig én hiába is mondanám. Mit számít már?
Szóval csak menj, ahogy mindig szoktál, fejjel a falnak,
Állj be a sorba a fél deka sminkeddel és a márkás ruháiddal!
Körülvesznek majd a hazug álbarátok,
De ha a bajban egyedül maradsz, ne engem okolj.
Ha képes vagy megjátszani magadat csak azért, hogy menő legyél,
Akkor rám ne számíts; én inkább maradok a visszahúzódó kisegér.
Inkább maradok önmagam, mert úgy csak olyanok lesznek velem,
Akik nem egy álarcot, hanem ahogy vagyok, úgy szeretnek.
Nekem mindenkinél fontosabb voltál, amióta az eszemet tudom,
De neked én biztos mindig csak egy ostoba kolonc,
Aki félénk, magányos és búskomor, mintha
Ebből a világból napokon belül eltávozna.
De nem kell aggódnod, nemsokára tényleg elmegyek,
Itt hagyom ezt a mocskos világot, ezúttal végleg;
Ha nem holnap, hát jövő héten már biztosan.
Remélem, nem kísértesz majd örök álmomban.
Ne gondolj rám, éld az életed,
Mást nem mondhatok: hozd ki belőle a legtöbbet.
Majd meglátjuk, hogy a pár hétig kitartó, hamis barátokért
Megérte-e, hogy egy semmitmondó tucat légy.
