Tudod

Tudod, most az egyszer nem én csesztem el.

Nem én vagyok az most az egyszer,

Akinek a fejét a falba kéne vernie.

Tudod, azt gondoltam, hogy te jobb vagy

Annál, amilyennek a többiek látszanak.

Fogom a fejem: hogy lehettem ennyire vak.

Mert tudod, te sem vagy több, csupán megtévesztőbb,

És elfedte a szemem valami áthatolhatatlan gőz.

Ezért nem tűnt fel, hogy olyan vagy, mint egy fertő.

Durva vagyok? Tudom. Rossz szokásom.

De még ez is jobb szokás, mint a te életfelfogásod.

Nekem végig sokat jelentettél, tudod?

Tudod, eddig tényleg azt hittem, a barátom vagy,

De megint kiderült, hogy az ítélőképességem csak cserbenhagy.

Jobban járok, ha rád egy szót sem pazarlok soha.

Hisz tudod, éjfélig sírtam miattad, pedig az agyam már rég rájött:

Nem érsz annyit, hogy arcomba egyetlen könnycsepp is vésődjön.

Pont annyira becsülsz, mint az összes mellémvetődött.

De tudod, azért csak szidj alaptalanul!

Vádolj azokkal, amik rád igazak! Vigaszul

Még annyit, hogy nem kell félned. Megszabadulsz.

Mivel tudod, már semmit nem várok tőled,

Nem szólok már hozzád, ha te nem kérdezel.

Nincs is mondanivalóm, azt hiszem.

Tudod, ami lenne, azt nem kéne elmondanom,

Mert neked magadtól kéne tudnod.

De mivel gyermeteg és naiv is vagy, inkább hagyom.

Ne zavarjon, hogy én érted szakadékba vetettem volna magam.
Tudod, már nem tenném meg; ezt elszalasztottad.
Bocs, hogy kitárulkoztam és önmagamat adtam.

Ha ezelőtt tudom, hogy szart sem érek neked, talán
Akkor is így teszek, mert nem vagyok más, csak egy nagy szamár.
De esküszöm, soha többé már.