Olyan, mintha ketrecbe lennénk zárva, tudod? Vagy biztos csak én érzem így, már nem tudom. Körbe-körbe mászkálunk, keressük azt, amiért még érdemes lehet reggel felkelni az ágyból és végigküzdeni a napot, de sehol semmi. Ezért egymásnak esünk, mert nincs kéznél senki más, akit hibáztathatnánk - kivéve persze saját magunkat, de úgyis egész nap önsajnálatba merülünk, szóval... A lényeg, hogy úgy szar az egész, ahogy van.
És persze, ne felejtsük el, hogy itt a karácsony. Az ünnep, aminek már csak azért sem lehet semmi értelme, mert a pici Jézuska nyáron született. Az ünnep, ami ma arról szól, hogy mindenki felvásárolja a fél áruházat, közben pedig gondosan úgy tesz, mintha szeretné az egész világot - mert ugye ez a szeretet ünnepe, nem? Kicsit olyan ez, mint a Valentin-nap: ha egész évben szartál a párodra, ezen a napon akkor is elárasztod majd a plüssmackók formájába öltözött szereteteddel, és mindenki heppi. Vagy mondhatnám az anyák napját is. Aki egész kibaszott évben egy mosórongyként kezelte az anyját, annak is elég elmondani egy szép versikét, és minden helyrejön. Másnapig.
A karácsony viszont... az nem jön ilyen könnyen helyre. Már egy hónappal előtte is ez folyik a csapból; aki annyira kíváncsi rá, mint te, annak is rávarrják a szemhéja belsejére, hogy véletlenül se felejtse el, milyen szar lesz neki ezen az ünnepen, amikor mindenki igyekszik boldog lenni, vagy legalább úgy tenni, mintha az lenne, de neki esélye sincs rá, és képtelen még színlelni is. Mert semmi sincs rendben, mert körülötte senki nem szeret senkit, őt sem szeretik, ő sem mer szeretni. Nem volt boldog soha, ezért nem tudja azt sem, másokat hogyan tegyen boldoggá.
Ezért aztán végül egyedül fog meghalni, boldogtalanul. Az sem számít, ha karácsony estéjén - mert ilyenkor még a koporsót is szaloncukorral tömik ki, a keresztet is égősorokkal tekerik körbe, a kihűlt, elrothadt kibaszott hullakezembe is csokimikulást kapok, ugye?
