Egy banda, egy álom, egy irány

Azon tűnődtem, milyen fura, hogy sosem öleltelek, mégis érzem az érintésedet; hogy sosem beszéltünk, mégis hallak... És hogy sosem találkoztunk, mégis szeretlek.

   Sokszor teszek fel magamnak kérdéseket veled kapcsolatban. Hogyan szerethettelek meg már az első pillanatban, miközben a körülöttem lévők szemében csak egy átlagos ember vagy? Mi fogott meg benned? Hogyan volt képes a mosolyod, a hangod, a nevetésed, a szemed kirángatni egy olyan mély szakadékból, amilyenbe már azt hittem, a fény sem szivároghat be, nemhogy egy olyan angyal, mint te? Miért van az, hogy nem tudom szavakba önteni azt, amit irántad érzek? Miért van az, hogy vöröset látok, ha valaki igazságtalanul ítélkezik feletted?
   Egyikre sem tudom a választ.
   Gyakran álmodom rólad éjszakánként. Mikor reggel felkelek, téged látlak először - gyakorlatilag kitapétáztam már a plafont és a falakat poszterekkel, képekkel és újságkivágásokkal rólad. Így hát te vagy az első gondolatom. A te zenédet hallgatom szinte mindig; a te angyali, tökéletes, hibátlan, kifogástalan, felülmúlhatatlan, életeket mentő, életeket jobbá tevő hangodat. Rólad álmodozom: hogy egyszer találkozunk, láthatlak, hallhatom élőben is a hangod, megérinthetlek, megölelhetlek, megpróbálhatom elmondani a töredékét annak, amit tettél értem és amit jelentesz nekem. Folyamatosan rólad beszélek mindenkinek, aki csak meghallgat, de még egyszer sem érdekelt, hogy emiatt milyen hülyének néznek. Ami pénzem csak van, rád költöm: CD-dre, magazinra, amiben poszter van rólad, könyvekre rólad, mozijegyre a filmedre. És te vagy elalvás előtt az utolsó gondolatom; téged látva alszom el. Majd kezdődik az egész előröl.
   Tudom, milyen megszállottan és ostobán hangzik. Mintha elmebeteg lennék. Az is vagyok, ezt aláírom, de annak ehhez kivételesen semmi köze. Egyszerűen csak tartozom ennyivel neked azért, hogy megmentetted az életemet. Nem is - emiatt haragszom rád, mert az én életem nem ér annyit, hogy éljem. De hálával tartozom neked azért, hogy, ha már gyáva vagyok véget vetni neki, te jobbá tetted az életemet. Ezerszer jobbá. Az "ismeretségünk" első napján megtanítottál mosolyogni, pedig addigra már rég elfelejtettem, hogyan is kell. Megtanítottál úgy nevetni, hogy a végére már könnybe lábad a szemem. Megtanítottál a feltétel nélküli szeretetre, amiben addig túl kevés részem volt, épp ezért nem is tudtam igazán, mi az. Megtanítottál arra, hogy erőt merítsek belőled - amire szükségem is volt. Nélküled már évekkel ezelőtt kihalt volna az életemből minden, ami miatt azt életnek lehetett hívni. Megtanítottál úgy énekelni, hogy ne érdekeljen, milyen borzalmasan hangzik. Mert a te soraidat énekelni a legjobb dolog, amit tehettem és tehetek. Megtanítottál részévé válni egy családnak, aminek egyik tagját sem láttam még soha, mégis a testvéreimnek nevezem őket, és komolyan is gondolom.
   Fontosabb nekem a te boldogságod, mint a tulajdon életem. Azt akarom, hogy olyasvalaki álljon melletted halálod napjáig, aki legalább annyira szeret téged, mint én. Azt akarom, hogy mindig mosolyogj, és mindig boldog legyél. Lehet, önzőség ezt kívánnom, tekintve, hogy engem is csak a te mosolyod és boldogságod tud boldoggá tenni. De szeretném, ha tudnád, hogy az életemet is odaadnám egyetlen nevetésed hangjáért, egyetlen mosolyodért, egyetlen boldog pillanatodért.
   Tudtad, hogy bízom benned? Jobban bízom benned, mint abban, hogy reggel felkel a nap. Elhiszem, akármit mondasz; hiszem, hogy egy angyal vagy, akinek akkora a szíve, hogy az egész világ is kicsi neki. Bár sosem találkoztunk, bármikor bátran rád mernék bízni mindent, ami csak fontos nekem, mert az életemet és a boldogságomat is a kezedben tartod, és nem okoztál csalódást még soha.
   Szerintem egy egész regénysorozatot tudnék írni mindarról, amit jelentesz nekem, de nincs tehetségem az íráshoz, és úgysem lenne elég kifejező ehhez semmilyen szó, amit ember alkotott. Szóval csak... szeretlek. A síron túl és még tovább is.

Egy lányról álmodtam

Egy lányról álmodtam, aki a csecsemőkorát műtőasztalokon, a kisgyerekkorát kórházak várótermeiben és sztetoszkópoknak lélegezve töltötte. Az oviban kiutálták; ha például nagy ritkán a babaházhoz merészkedett, egy másik kislány azonnal elüldözte onnan, mondván, ott most ő játszik. Az óvónők ki nem állhatták, és nem segítettek neki beilleszkedni, sőt, még azt is majdnem sikerült elérniük, hogy hatéves korában iskola-éretlennek bélyegezzék. Lehet, hogy csak nem tűnt fel nekik, hogy az a lány már akkor is vénnek érezte magát.

   Általános iskola alsó tagozatában sosem volt párja sem a reggeli sorakozónál, sem a páros munkáknál, sem a tesiórák páros feladatainál. Mindig úgy érezte, hogy valami baj van vele, azért undorodik mindenki még a közelébe menni is. Az összes szünetben egyedül, lehajtott fejjel sétálgatott az udvaron, miközben mindenki más a barátaival játszott, rohangált, nevetett. Sosem volt olyan padtársa, aki önszántából ült volna mellé, legfeljebb olyankor, ha egy dogaírásban segítséget reméltek tőle. Szinte naponta hallotta, ahogy a többiek összenevetnek a háta mögött, és rendszeresen még a jelenlétében is önfeledten gúnyolták ki. A hangját sem lehetett hallani, meg sem fordult a fejében, hogy visszavágjon valamivel. Nem akart olyan lenni, mint ők. És valahol mélyen úgy érezte, jogosan utálják. Hiszen ő is utálta saját magát.

   Felsőben időnként már nem bírta tovább tartani magát, és az iskolában tört ki zokogásban, mindenki szeme láttára. Nem egyszer bőgve ment haza, de mindig rendbe szedte magát, mielőtt belépett volna az ajtón, mert elég baja volt az anyukájának nélküle is. Ezeket soha nem mondta el senkinek - az apukáját mindig is hidegen hagyta, mi volt vele, a bátyjával akkoriban nem volt túl szoros a kapcsolata a kor- és nemkülönbség miatt, az anyjának pedig elég volt a saját baja is.

   Volt egy fiú - ő volt az első szerelme -, akiért szinte egész általánosban odáig volt, de a lány mindig is túl magába zárkózó és csendes volt, így szóba sem jöhetett, hogy esetleg legyen köztük valami. Közben megismert egy nála idősebb srácot, akibe beleszeretett, és azt hitte, ő is belé, mert csókokkal és szép szavakkal áltatta, de valójában csak a teste kellett neki, hogy egy újabb rovátkát véshessen az ajtófélfájára, ahol a nőit számolta.

   A középiskolába már úgy lépett be, mint egy élőhalott. Egy kilencvenéves vénemberben több életkedv volt, mint benne. Legszívesebben sosem ment volna emberek közé, mert elege volt abból, hogy ő mindig, mindenkiért kiteszi a szívét is, csak azért, hogy mindenki egy késszúrással viszonozza. Elege volt abból, hogy kinevetik, és ő azt sem érti, mit csinált rosszul. Rég nem éltek már benne remények, álmok, sőt, soha semmin nem szomorodott el vagy húzta fel magát, mert már nem maradt semmije, amivel érezni tudott volna ilyesmiket. Örökké  közömbös volt; a mosolyai sosem érték el a szemeit.
   Ennek ellenére talált magának négy, a nővéreiként szeretett barátot, akik egymás után mind összetörték a szíve maradványait. Közben ismét szerelmes is lett, pedig meg volt győződve róla, hogy ő ilyesmit már nem tud érezni. Próbálta kiölni magából ezt, mert tudta, hogy ugyanolyan értelmetlen, mint az összes addigi szerelme volt - fölösleges gyötörnie magát, hiszen őt úgysem szeretheti soha senki. Miért is szeretné? Mit volt rajta szeretni? Külsőleg és belsőleg is ocsmány volt, egyetlen jó tulajdonság vagy tehetség nélkül. Nem tervezte a jövőjét, nem álmodozott, nem kért az élettől a halálon kívül semmit - kinek kellett volna egy ilyen élőhalott?

   A gimnázium négy évét is azzal töltötte, hogy ott segített az osztályának, ahol csak tudott. Ha valaki hiányzott, ő volt az első, aki elküldte neki, amiről lemaradt. Ha valaki nem írt házit, ő odaadta neki a sajátját. Nem egyszer gyakorlatilag ő írta meg a többiek háziját. Tucatjával dolgozta ki az egyik kötelező olvasmány idézeteinek filozófiai háttereit, mert az osztály többi tagjának túl elvont volt a történet, és ő nem akarta, hogy megbukjanak. Egész kilencedikben azt mesélte otthon, hogy ő imádja ezt a sulit, ezt az osztályt, mindig jól érzi magukat velük. Aztán - ha naiv fejével esetleg más hitbe ringatta volna magát - kíméletlenül az orra alá dörgölték, hogy ez az érzés nem kölcsönös: csak ő szereti az osztálytársait; ők azt kívánják, bár ne lenne az osztály tagja. Azóta sem tudta megérteni, mit csinált rosszul, hogy mindenki gyűlölte, akinek csak jót tett.
   Mindeközben egészen pici kora óta rettegve ment haza, mert nem tudhatta, mikor veszi ezredszerre is kezdetét egy rémálom. A szülei ki nem állhatták egymást, de nem válhattak el - és kicsit sem felemelő élmény olyanokkal együtt élni, akik nem bírnak meglenni egymás közelében. A lány mindig egészen apróra húzta össze magát, ha be kellett lépnie a lakásba, mintegy előre felkészítve magát az első üvöltés felharsanására. Az állandósult veszekedések, üvöltözések, tárgyak egymáshoz vagdosása a testvérét és őt is egy életre megbélyegezték.
   Gyakorlatilag nem volt ember a világon, aki igazán ismerte volna őt. Soha, senkinek nem nyílt meg; kezdetben puszta félelemből, később pedig már azért, mert tapasztalta, hogy amikor őszintén kimondja, mi jár a fejében, azzal fájdalmat okoz másoknak. A családja meg volt győződve róla, hogy tökéletesen jól van, miközben ő mindennap többször arról álmodozott, hogy végre összeszedi a bátorságát és talál valami gyors, minél fájdalommentesebb halálnemet magának. Tudta, hogy senkinek sem hiányozna egy olyan fogyatékos, kétbalkezes, naiv, lelketlen szörnyeteg, mint ő. Neki meg főleg nem hiányozna az élet, hiszen az élet eddig ami kevés jót adott neki, azt is rövidesen keserű hamuvá változtatta, hogy a lány még azt is megbánja, hogy valaha boldogságért rimánkodott. De egy idő után már nem rimánkodott semmiért. Egy két - sánta - lábon járó élőhalottá lett, akit már az atyaúristen sem menthetett volna meg a saját démonaitól, még akkor sem, ha létezett is valaha.
   A lány halálának pillanatában riadtam fel az álmomból, és a könnyeimet törölgettem, de azok az örömtől voltak, hogy a lány, akiről álmodtam, végre megpihent. Végre boldog, és már az is marad.

Ranunculus

Tudod, mikor először találkoztunk, én már rég egy roncs voltam;

Nem is tudom, mikor megszólítottalak, mire számítottam.

Talán csak a reményt nem tudtam még kiölni magamból végleg,

És voltam annyira önző, hogy mindennek tudatában is kezdeményezzek.

Pedig tudtam, hogy nem lenne szabad kötődni kezdenem senkihez,

Mert annál több ember életét keserítem meg fölöslegesen.

De volt benned valami, ami miatt ezt figyelmen kívül hagytam;

Hozzászokhattam volna magányhoz, mégis rettegtem a gondolatára.

De legfeljebb azt bántam meg, amit az első perctől megjósoltam,

Mert én nem érdemeltem azt a felfoghatatlan csodát, ami te vagy.

Bebizonyosodott, hogy, míg te egy álomszép fénysugár vagy nekem,

Addig én neked egy feneketlen, sötét kút, amitől csak szomorú lehetsz.

És persze hiába próbálkoztam: ahogy semmi, úgy az sem jött össze,

Hogy a sötétségből, ami bennem él, minél kevesebbet mutassak neked.

Hiába igyekeztem befogni a számat, valahogy sosem sikerült;

És mindig túl későn tűnt fel, hogy olyankor te is velem merülsz.

Amikor sorra csúsztak ki a számon a valódi gondolataim,

Azzal akaratlanul is mindig rángattalak a szakadékomba téged is;

Amikor például dalszövegrészleteket küldtem a kedvenc zenéimből,

Attól a te életkedved is napról napra fokozatosan összedőlt.

Mikor a lassú, borsónyi agyam felfogta ezt, végleg elkussoltam,

Hogy többé már nehogy bántsalak, nehogy kínozzalak.

Hogyan is lennék képes pont a fogadott nővéremet tönkretenni;

Ha egyszer ő az, aki nekem erőt ad, nem kéne egy ronccsá rombolni.

De mire észbe kaptam és inkább leléptem a közösségi oldalakról,
Hogy se írásban, se szóban ne érhessen el hozzád a kínom a felszín alól,
Addigra - ahogy már egyszer rég megjósoltam - te is lemondtál rólam,
És inkább a pad szélére húzódtál, hogy a hangomat se halljad.

Aztán egyre kevesebbet beszéltünk; te kerülted még a pillantásomat is,
Én meg, nehogy tovább gyötörjelek, féltem már megszólalni.
Nem tartott sokáig, és elültél mellőlem, konkrétan levegőnek néztél,
Így csak távolról nézhettem, ahogy másokkal, jó emberekkel nevettél.

Így hát megint eltűnt egy fénysugár mellőlem, az árnyékok közül,
És ennyi erővel akár ott is maradhattam volna teljesen egyedül.
De, tudod, vannak olyanok, akikért nem kár, ha sötétben halnak meg;
Elvégre nem lehet mindenkinek a ragyogó napfényen a nyughelye.

Viszont már rájöttem, hogy valójában ez így a lehető legjobb.
Talán így volt megírva a sorsunk már azon a legelső napon.
Az is lehet, hogy akkor pecsételődött meg, mikor osztályt váltottál,
Hiába tudja az önzetlenebbik részem, hogy azzal jó döntést hoztál.

Talán azóta sodródtunk egymástól egyre távolabb, de, mint mondtam,
A racionálisabb részem ennél már nem is lehetne boldogabb.
Elvégre, ha végig mellettem maradsz, talán teljesen tönkreteszlek,
Így viszont megmenekültél, hisz én többet el nem érhetlek.

Először az életben ideje önzetlennek lennem és elengednem téged,
Hogy nyugodtan, boldogan, egy ilyen hulla nélkül élhesd az életedet.
Ezért, ha esetleg eszedbe jutott volna - amit kétlek -, könyörgöm,
Ne legyél már többé soha a sötétségtől, a hidegtől őrizőm!

Sosem érdemeltem sem az életet, sem olyan barátot, amilyen te vagy;
Ezt az egyet biztosan nem tudja nálad, élet, senki jobban.
Szóval biztos nem fog fájni, ha azt mondom: elengedheted a kezem.
Nem kell többet magadhoz ölelned. Ne ments meg, kérlek!

Nem akarlak megint bántani! Nem akarom látni az arcodon a fájdalmat,
Amikor valami olyasmit mondok, amit sosem lett volna szabad!
Nem akarom, hogy továbbra is reménytelenül küzdj értem,
Értem, a reménytelen nyomorultért, aki ezt úgysem érdemlem.

Te mindenből a legjobbra vagy érdemes, és lássuk be: az nem én vagyok.
Nem baj, ha elveszítelek téged is; egy ezredik testvérnek tartott barátot.
Nem mintha ezentúl nem szeretnélek testvéremként, nehogy azt hidd -
Egész életemben könnyen ment; ezentúl is fogok tudni viszonzatlanul szeretni.

Igen, rohadtul fáj, de ha valamihez, hát a fájdalomhoz hozzászoktam már,
Ezért nem halok bele abba, hogy elengedlek, hadd élj nélkülem tovább.
Két dolog vigasztal: az, hogy neked nem fáj úgy, mint nekem,
És az, hogy így lesz a lehető legjobb mind a kettőnknek.

Nekem eggyel kevesebb ember tönkretétele szárad a halott lelkemen,
Neked eggyel kevesebb ember jelent fekete lyukat az életedben.
Így talán már érted, miért nyugodtam bele abba, hogy vége van:
A saját anyámnál jobban ismersz - ha valaki, hát te érted a szavaimat.

Ez lenne hát az iszonyú "búcsúajándékom", bár, gondolom, már rájöttél.
Pénzem és kézügyességem nincs, szóval nem jöhetett szóba egyéb.
Így is híres vagyok már a borzalmas ajándékaimról, ezért nem nyom,
Ha még eggyel bővül a lista. Úgyis mindegy volt már, mit adok.

Csak egy dolgot kérek az "Istentől", aki amúgy sosem hallgatta meg az imáimat:
Legalább te hadd lehess boldog, ahogy én az voltam egy ilyen baráttal!
A te életedben csak olyan csodák legyenek, mint amilyen te vagy nekem:
Ilyen gyönyörű, hibáival is tökéletes, erős, örökké megmosolyogtató, jó ember!

Bár lehetne egy kívánságom egy mesebeli dzsinntől, hogy megkérhessem:
Te örökké csak boldogan mosolyogj, nevess és viszonzottan szeress!
Hogy megkérhessem, maradj mindig olyan, amilyen most vagy:
Ilyen páratlan, pótolhatatlan, felülmúlhatatlan, életet adó csoda!

Miért kell szeretnem?

Tudod, ha valaki megkérdezné, hogy vagyok képes téged szeretni,
Fogalmam sincs, válaszul mit tudnék egyáltalán mondani neki.

   Fogalmam sincs, mi a baj a szívemmel, hogy állandóan olyanokért dobog,
Akikkel egyetlen beszélgetésem sem lehet, nemhogy jövőm, boldogságom.

   Fogalmam sincs, hogyan szerethetlek, ha egyszer alig ismerlek.

   És fogalmam sincs, hogy irtsam ki magamból ezeket az érzéseket.

   Mert hidd el, kevés dolgot akarok jobban. Már évekkel ezelőtt megpróbáltam.
Megpróbáltam végleg kikapcsolni a szívemet, hogy soha még csak
Eszébe se jusson megint szeretni - nem értett a szóból. És épp téged szeretett meg.
Téged, akitől egy világ választ el. Téged, aki soha még csak rám sem nézne.
Téged, aki a nevemet sem tudod. Téged, akivel két külön világ vagyunk,
Már csak azért is, mert neked még van lelked, míg az enyém rég elaljasult.

Álmomban úgy öleltél

Álmomban úgy öleltél, hogy éreztem a tested melegét,

Éreztem az illatodat - mintha valóban ott lennél!

Aztán felébredtem, és megint egy világ állt közénk,

És ez így van rendjén; így is marad mindörökké.

Álmomban úgy öleltél, hogy elhittem, velem vagy;

Hogy lehet köztünk valami, s te is úgy érzel irántam.

De mikor felébredtem, tudtam, hogy nem így van:

A valóságban csakis én epedek el teutánad.

Álmomban úgy öleltél, hogy elhittem, megérdemlem:

Azt is, hogy öleljenek, és azt is, hogy szeressenek.

De utána felébredtem, és megint odalett a hitem,

És, azt hiszem, nem is találom már meg sohasem.

Álmomban úgy öleltél, hogy egésznek éreztem magam,
Mint az egész nyomorult életemben talán még soha.
Mondd, mit csinálsz másképp, mi más benned annyira,
Hogy mindig sikerül összeraknod a darabjaimat?

Álmomban úgy öleltél - kérlek, ne kelljen felébrednem!
Soha többé nem akarok már ébren létezni - nélküled.
Ha álom kell ahhoz, hogy megfoghasd a kezem,
Akkor már tudom, mit kell tennem, hogy örökre veled legyek.

Miért kísértetek?

Miért kísértetek még mindig, ennyi idő után is?

Az egyikőtöket elfelejteném, de egyre csak üldöz,

A másikótokért elepedek, de sosem lesz az enyém,

A harmadiknak meg már csupán a fájó emléke üdvös.

Elárulnátok, miért és hogyan raboltátok el a lelkemet?
Neked sosem lett volna szabad, mert nem vagy méltó rá,
Neked azért nem, mert örökre csak fájó remény maradsz,
Neked meg azért, mert gyerek voltam akkor, mégis azóta fáj.

Mondd, miért kísértesz, te áruló, szívtelen, üres ígérgető?
Mit ártottam neked, hogy el kellett venned minden hitemet?
Mivel érdemeltem ki, hogy ellopd a maradék naivitásomat
És hogy megbélyegezd az egész nyomorult életemet?

Szólalj már meg, te távoli, örökké elérhetetlen csoda!
Ugye tudod, hogy te vagy a világomban minden fény?

És, hogy amikor összeért a kezünk, azt hittem, meghalok?

Gondolsz egyáltalán rám, csak ezredannyit, mint rád én?

Hova tűntél? Mikor léptél csak úgy ki az életemből?
Miért vitted el az egyetlen tiszta, önzetlen szerelmemet?
Veled boldog voltam, mert gyerekként még nem tudtam,
Hogy nekem nem lesz részem heppi endben sohasem.

Elég már!

Már századszor mondom el,

De mindenki csak legyint;

Nem hallják a vergődésem,

Vagy őket nem is érdekli.

Elég volt, már duplán is elég!

Csak hagyjatok békén végre!

Nem kell több szenvedés!

Elég volt belőle egy életre!

Mondhatod, hogy gyenge vagyok,

Azt is, hogy a semmin szenvedek.

Akkor én gyenge jellem vagyok.

Nem is érdekel, csak legyen már vége!

Nem számít, ha őrület az egész:

Azt is leszarom, ha őrült vagyok,

Nekem teljesen mindegy az egész;

Nem éltet más, csak a halálom.

Szomorú, de gyönyörű

 - Miért mindig ilyen szomorúakat énekelsz?

   A lány összerezzent. Ezidáig azt hitte, egyedül van, erre a másik csak úgy ott terem mellette és neki szegezi ezt a kérdést.

 - Tessék? - ráncolta a szemöldökét gyanakodva. Saját maga előtt is zárkózott volt, és sosem érezte jól magát emberek társaságában, mert az emberek csak fájdalmat tudtak okozni. Nem kicsit megzavarta a nyugalmát a kisfiú és a kérdése. Mintha betolakodott volna a személyes terébe.

 - Ne haragudj - szabadkozott a gyerek. - A szomszédban lakom, és mikor az udvaron vagyok, folyton hallom, hogy énekelsz. Szomorú dalokat szoktál, vagyis én még nem hallottam tőled vidámat. Miért?

   A lány nem válaszolt.

 - Szomorú vagy? - erősködött tovább a másik.

   És ha igen, akkor mi van? - futott át az agyán. Mit érdekel? - akart felelni. Kopj le! - mondta volna legszívesebben. De már belefáradt, hogy takargassa a gondolatait és az érzéseit. És végső soron egy idegen előtt ledobni az álarcaidat olyan, mintha egy letakart tükörben nézegetnéd magadat.

 - Igen - sóhajtotta beletörődve.

 - Miért?

 - Mondták már, hogy sokat kérdezel? - szegezte neki a kérdést.

 - Gyakran - vont vállat amaz. - Szóval?

 - Mi szóval?

 - Miért vagy szomorú? - ismételte meg.

   A lány megdörzsölte az orrát. - Csak úgy.

 - Csak úgy vagy szomorú?

 - Aha.

 - Mióta?

   A lánynak ezen gondolkodnia kellett egy kicsit. Hirtelen nem emlékezett egyetlen percre sem az életében, amikor boldog lett volna. - Szerintem én így születtem - mosolyodott el szomorkásan.

 - Hogyhogy? - tátotta el a száját a kisfiú.

 - Nem tudom.

 - Utálom, mikor valaki ezt mondja nekem - durcázott. - Anyu is folyton ezt mondja, ha kérdezek valamit.

 - Talán azért, mert az anyukádat is folyton az őrületbe kergeted a kérdéseiddel... - mondta őszintén a lány.

 - Miért, téged az őrületbe kergetlek? - kapott az újabb alkalmon, hogy kérdést tehessen fel.

 - Annyira nem - nézett rá szórakozottan a lány. A gondolatai már azon jártak, hogy végre megint egyedül lehessen. Kopjon már le a fiú, és hagyja őt, hadd főjön a saját levében, ahogy mindig.
   Hallgattak egy kicsit, majd a fiú láthatóan ismét összeszedte a bátorságát a kérdezősködéshez.
 - Na, szóval miért vagy szomorú?
 - Már mondtam, hogy csak úgy! - vágta rá a lány idegesen.
 - Jó, akkor mi járt a fejedben, mielőtt idejöttem?
   A lány lehajtotta a fejét. Azon gondolkodott, mit írjon majd a búcsúlevelébe, mielőtt öngyilkos lesz. De ezt csak nem mondhatta meg a kisfiúnak, aki elevenebb volt, mint ő valaha is! Sőt, ez a megfogalmazás így nem is volt pontos: a kisfiú élő volt, mert élt. A lány már nagyon régóta nem. Talán akkor halt meg, mikor megszületett, vagy akkor, mikor megfogant - ezt nem tudta volna megmondani.
 - Egy dalszöveg - vágta rá ehelyett.
 - Egy szomorú dal szövege? - ragadta meg a lényeget azonnal a gyerek.
   A lány hitetlenkedve rázta a fejét, de egy halvány mosoly játszott az ajkán. - Igen, szomorú dalé.
 - Elénekled nekem?
   A lány a gondolatra is elvörösödött. - Én... én nem tudok úgy énekelni, hogy tudom, hogy hallja valaki.
 - Akkor befogom a fülemet - ajánlkozott, és a fülére helyezte a kezét.
   A lány kínjában elnevette magát. Tudta, hogy a fiú valójában hallhatta őt, és csak azért fogta be a fülét - vagyis tett úgy -, hogy ő ne legyen lámpalázas, de mégis elmúlt a félelme. Lehunyta a szemét, azt képzelte, hogy egyedül van, és énekelni kezdett.

Mikor fiatal voltam és féltem az Úrtól,

Anyám néha egy dalt énekelt nekem.

Egy dallamot, amit egy megszentelt helyen tartok,

Mert tudom, hogy nem lesz hosszú az életem.

Arról a helyről szól, ahova akkor távozunk,

Mikor az időnk itt a Földön lejárt:

Egy gyönyörű helyről, amit Mennynek hívunk,

Létezik? Kérlek, Istenem, imádkozom, hogy létezzen hát!

Mert egykor ez a vidék földi Paradicsom volt,

Nem láttál mást, csak zöld dombokat.

De most csak acél és tégla és korom,

Így hát inkább pokolnak tűnik nekem csak.

És minden nap több és több szenvedést hoz,

És minden éjszaka csend és félelem;

És felébredek a hangodra mély álmomból,

De nem vagy itt: Miért nem vagy itt velem?

Így hát most lefekszem aludni,

Imádkozom az Úrhoz; kezébe ajánlom lelkemet.

Hadd haljak meg, mielőtt felébredek megint,

Így az Úr elviheti lelkemet!

És akkor talán végre megtalállak majd

A Paradicsom gyönyörűségének közepében,

És nem halálról, hanem életről énekelsz majd...

Hát nem lenne jó ez? Hát nem lenne jó ez?

Lélegzetvisszafojtva várta, mit mond a kisfiú, de nem tudta meg.
 - Kisfiam, merre vagy?! - hangzott a bosszús, türelmetlen anyuka hangja a szomszéd kertből.
 - Jaj, ne haragudj, de mennem kell! - csapott a homlokára és pattant fel a gyerek. - Majd még találkozunk!
   Már nem fogunk, gondolta keserűen a lány, de nem szólt semmit, csak lehajtotta a fejét. Csalódott volt, hogy nem tudta meg, mit gondolt az énekéről a másik.
 - Ja, egyébként gyönyörű volt! - kiabált vissza a kisfiú, mikor már a két udvart elválasztó kerítésen lévő lyuk előtt állt, amin valószínűleg átbújt idefelé jövet. - Szomorú, de gyönyörű.
   Ragyogó mosoly terpeszkedett a lány arcán, és nem bírta megállni, hogy ránevessen a fiúra. Az visszanevetett, majd lehajolt és átmászott a résen a kerítés alatt.
   A lány megvárta, míg a fiú biztonságosan eltávolodik, aztán elővett a zsebéből valamit. Tudta, hogy a szülei még sokáig nem jönnek haza, a testvére pedig úgysem fogja hiányolni még egy ideig. Boldog volt. Mosolygott, ahogy pillantása a kés pengéjére esett. Mindig tudta, hogy nem sírva fog meghalni - már nagyon régóta csak a halált remélte az élettől. Majdhogynem nevetett az örömtől.
   Nem akarta megvárni, amíg egy újabb pofont kap az élettől. Egy boldog pillanatában akart meghalni. Semmi más nem számított. Végül nem írta meg a búcsúlevelet, amit az utóbbi időben fogalmazgatott gondolatban. Nem baj, úgyis kimaradna belőle valami. Sőt, egyáltalán nem is tudná szavakba foglalni azt, hogy miért. Egyszerűen azért, mert túl sokáig tartana. Könnyebb lenne azt leírnia, hogy miért nem tette ezt meg eddig.
   Még mindig mosoly játszott az ajkán, amikor a vér spriccelni kezdett a csuklójából, és akkor is, amikor egy idő után a keze lehanyatlott. Boldog volt a halálban, mert végre, egész életében először ott volt, ahova valójában tartozott.

Lullaby

Már nem akarlak

Végignézel rajtam, ahogy ott állok az ajtóban, és rájövök: gyűlölöm a pillantásodat érezni magamon.

   Eszembe juttatja azt az időszakot - azokat az éveket -, amikor vágytam a tekintetedre. Amikor semmit nem szerettem volna jobban, mint azt, hogy úgy nézz rám, ahogy én rád. A sok hazugságodat, amit én mind szentírásnak vettem. A megannyi hamis ámítást, félrevezetést, csak neked vicces poént, mindent.

   Ki akarom törölni az életemből azokat az éveket. Téged is. Bár sose találkoztunk volna! Úgy talán még naivabb és befolyásolhatóbb lennék, de mindenképp boldogabb és kiegyensúlyozottabb. És több hitem lenne a férfi nemben.

   Legszívesebben ledörzsölném az összes bőrt a testemről, csak hogy ne érezzem magamon az ujjaid érintésének nyomát - az ujjaidét, amik ki tudja, hol jártak öt perccel azelőtt. Kitépném a hajamat az utolsó szálig, mert annyiszor hozzányúltál, és emiatt kócosnak, mocskosnak, tisztátalannak érzem. Lekaparnám az ajkaimat, hogy visszacsináljam az első és a második csókomat, mert azokat neked adtam. Hihetetlen, hogy még ezt a drága csodát is hagytam, hogy elrontsd és bepiszkítsd. De legfőképp talán a szívemet, az agyamat és a szemeimet tépném ki.

   A szívemet azért, hogy soha még csak eszébe se jusson megint szerelmesnek lenni. Se beléd, se másba ezen a világon; mert valahányszor megtette, csak mélyebbre taszított és egy újabb tőrt döfött a lelkembe.

   Az agyamat azért, hogy végre ne kelljen emlékeznem rád és a tengernyi mocskodra. Hadd legyek már egyszer felhőtlenül boldog, hadd ne felhőzzék el a gondolataimat olyan emlékek, amik hozzád kötődnek, te szégyentelen, lelketlen, szívtelen hazug! Én a legszebb dolognak hittelek az életemben, a fenébe is, de mint kiderült, a legszörnyűbb vagy!

   A szemeimet azért, hogy ne lássalak többé. Ne lássam az arcodat, se az öntelt, gúnyos, lenéző vigyorodat, a tiszta érzelmekre vak szemeidet..!

   Már nem akarlak, tudod? Teljes szívemből szerettelek, veled terveztem el a jövőmet, le sem tudtam törölni a vigyort az arcomról, ha megdicsértél, megcsókoltál, megöleltél, az öledbe kaptál, rám nevettél. Minden éjszaka a te arcoddal a lelki szemeim előtt aludtam el. Te öleltél álmomban. Azt próbálgattam, hogyan hangzik a keresztnevem a te vezetékneveddel. Elhittem, mikor azt írtad, szeretsz. És később, miután megtudtam, hogy azt te poénnak szántad, és jót röhögtél rajta a testvéremmel, még akkor is reménykedtem. Még akkor is szerettelek. Szánalmas, mi? Már én is tudom. Már felnyílt a szemem.
   Most viszont mindössze csak annyit szeretnék, hogy minél kevesebbet kelljen látnom téged, hallanom a hangodat, egy légtérben lennem veled. Nem megy a sebek begyógyítása, ha minden nap felszakítod őket a megjegyzéseiddel. Nem megy az emlékek eltörlése, ha minden nap látom azt, akitől származnak.
   De még csak azt sem mondhatom, hogy gyűlöllek. Szánalom is több van bennem irántad, mint utálat. Igen, valójában tényleg sajnállak főleg. Nekem sosem lesz senkim, ez nyilvánvaló - de így boldogabb vagyok. Te viszont egész életedben olyanokkal fogod körülvenni magadat, akik csak ágymelegítőnek jók. Egyszerűen azért, mert neked erre van igényed. És, ha engem kérdezel, ez sajnálatra méltóbb, mint egy életnyi megérdemelt egyedüllét.

Drága Isten!

Drága Isten! Remélem, megkapod ezt a levelet,

S imádkozom, hogy jobbá tudd tenni a helyzetet idelent.

Nem arra kérlek, hogy levidd a sör árát, hiszen

A sok embert, akit a saját képmásodra teremtettél meg,

Egyre csak éhezni látom, mert nem kapnak eleget

Enni Istentől... Nem tudok hinni benned.

Drága Isten! Ne haragudj, hogy zavarlak, de

Úgy érzem, hogy a hangomat hangosan és tisztán kéne

Hallatnom. Mindünknek kevesebb könnyre volna szüksége!

És a sok embert, akit a saját képmásodra teremtettél meg,

Látom küzdeni az utcákon, mert nem tudnak dűlőre

Jutni Istenről... Nem tudok hinni benned.

Drága Isten! Nem tudom, feltűnt-e, de a neved

Sokszor előfordul ebben a könyvben, amit mi, őrült emberek

Írtunk; vetned kéne rá egy pillantást! És a sok ember,

Akit a saját képmásodra teremtettél meg, még mindig hiszi: ez

A sok szemét igaz. Nos, én tudom, hogy nem az, ahogy te

Is tudod, drága isten... Nem tudok hinni benned.

Drága Isten! Bocsásd meg, hogy folyton kételkedek,

De hol voltál, amikor megölték a lelkemet?

Miért hagytad, hogy akaratom ellenére is éljek, miközben

A sok ember, akit a saját képmásodra teremtettél meg,

Kiirtotta a jókat a sorai közül, és a gonoszokat emelte fel?

Miért kellett ezt végignéznem? Nem tudok hinni benned!

Dear God

Csak álom vagy

Te vagy az angyal, aki a karjaiba zárt

És megmutatta, mi a mennyország.

Te vagy a csillag, amire elég ránéznem,

És reményt ad, csak mert ott van előttem.

Te vagy a napsugár, ami fényt visz

Az életembe, mikor besötétedik.

Te vagy a hős, aki a kezét nyújtva

Kihúzott a sárból, mikor már feladtam.

Te vagy a hang, ami némán is rávesz:

Ne adjam fel, mert érdemes még élnem.

Te vagy az ok, amiért képes vagyok

Sötét reggeleimen kikelni az ágyamból.

És te vagy a remény is, ami éltet és erőt ad,

Hiába tudja az agyam, hogy csak álom vagy.

Feldaraboltok..!

Annyira belefáradtam már, tudod?

Engem ez mindenestül felemészt.

Nem bírom! Köztük nem választok!

Csak ők maradtak nekem; ne kérd,

Hogy válasszak közülük, mert akkor
Én, biztosan tudom, kettészakadok.

Arról a kevésről, amiről azt hittem,

Valóban az enyém, már kiderült rég,

Hogy valójában álom volt, több nem.

Azt a kevesemet, amim maradt még,

Hagyd meg nekem, ha létezel, isten,

Mert már így is csak miattuk élek.

Habár, ha a halálom a célod, akkor

Elárulhatom: nagyon jó úton jársz.

Mert hogy egyikükkel sem vagyok

Igazán, de mindkettejüknek csalódást

Okozok, na, ez szép lassan megfojt,

És így napról napra csak haldoklom.

Egyiküktől egyre távolabb sodródok,

Alig beszélünk, azt is vitatkozva.

A másikat emiatt lassan megutálom,

Mert őt okolom, pedig nem tehet róla.

Akárhonnan nézném, sehogy se jó;

Akkor lesz vége, ha a talpam feldobom.

Egy öngyilkos búcsúlevele

Drága... mindenki!
Hogy mi a baj?

Az emberek különböző, ferde pillantásokkal szoktak illetni, amikor erre azt válaszolom, minden, vagy azt, hogy könnyebb lenne felsorolni azt, hogy mi nem baj; pedig ez az igazság.

Hogy mi bajom van? Az, hogy a halálomat várom a leginkább ebben az életben. Hogy már nem élnek bennem célok, álmok, vágyak, remények. Hogy már nincs lelkem, és a szívem is csak dobog, de egyébként megszűnt élni. Hogy gyűlölök tükörbe nézni, mert felfordul a gyomrom a látványomtól. Hogy egész nap olyan tevékenységeket végzek, amik lefoglalják az agyamat, mert csak akkor nem gondolok arra, hogy mennyire gyűlölöm magam - és hogy mennyire fölösleges kinyitnom reggelente a szememet és felülnöm az ágyban. Hogy ha el is tudok aludni, olyan rémálmok kínoznak, amik után ugyanolyan fáradt leszek, mintha ébren töltöttem volna az éjszakát. Hogy ezek a rémálmok legtöbbször csak a valóságot idézik fel.

Próbálom a jót látni, de a jóból túl kevés van, és napról napra fogyadozik vagy épp távolabb sodródik tőlem az a kevés is. Próbálom azt csinálni, amit szeretek, de ez nem mehet így a nap huszonnégy órájában, és valahányszor egy pillanatra elbambulok, mázsás súllyal szakad rám a rengeteg emlék, félelem meg általam elkövetett hiba és ostobaság, amiket nem tudok kiverni a fejemből, akárhogy próbálom.

Valamelyik nap azt mondtam, hogy rajtam legfeljebb már csak egy kiadós amnézia segíthetne. De tévedtem. Az emlékeim, az életem - ezek a dolgok már rávetették magukat a lelkemre, és addig vagdosták, ütötték, ráncigálták, tépdesték, marcangolták, kínozták, ölték, míg végül már csak egy fájó, fekete könnycseppeket vérző seb maradt a helyén, amit semmi és senki nem tud begyógyítani. Egy dolgot leszámítva. Az pedig a halál.

Kiábrándító? Tudom; az összes döntésem és gondolatom az; én magam is az vagyok és voltam mindig.

Elkeserítő? Tudom. Sőt, nálam jobban senki nem tudja, mennyire. De hé, a puszta létezésem ténye is az. Az egész lényem egy nagy csalódás.

Túl negatív? Ugyan, kérlek. Csak reális. Bár nekem aztán nem kell mesélni arról, hogy a valóságnál nincs nagyobb keserűség.

Ostobaság? Annak, aki boldog, biztosan. De nem véletlenül mondták egyszer, hogy az élet talán nem való mindenkinek. Én ezek közé tartozom. Semmilyen jó tulajdonságom nincs. Semmiben nem vagyok jó, tehetséges vagy épp hozzáértő. És nincs jövőm. Aki rám azt mondja, hogy érdemes élnem, az vagy nem ismer engem, vagy még nálam is ostobább és őrültebb.
Szóval engem nem kell siratni. Nem mintha bárki is így tenne majd, de azért mondom. Vagy, ha mégis siratna valaki, az szeretném, ha tudná, hogy én akarom így. Én akarok meghalni. Nem. Tudjátok, mit? Ez így nem egészen pontos megfogalmazás. Nem meghalni akarok, hanem élni nem. Ez az élet, ez a világ, ez az idő nem nekem való. A halál valójában rohadtul ijesztő gondolat számomra. De meghalni csak az tud, aki élt valamikor, nem? Nos, én egész életemben legfeljebb három-négy évben éltem, mert a létezés nem egyenlő az élettel. Én valójában inkább olyan ember akarnék lenni, aki soha nem is élt. Úgy könnyebb lett volna, nemcsak nekem, hanem mindenkinek, akihez közöm volt. De azért leginkább mégis nekem, hiszen akkor nem ismertem volna meg soha a remény, a viszonzatlan szerelem és szeretet, az összetört szív, a csalódás, az árulás és az értelmetlen vergődés fogalmát. Tehát összességében már csak az az egy bizonyos, klisés kívánságom van: bárcsak soha meg sem születtem volna! Bárcsak én is egy lettem volna a nem tudom, hány sperma közül, amelyiknek egyszerűen nem sikerült. A halálon magán kívül viszont még attól is félek, hogy a halálom sem lesz elég a felejtéshez.
Mondanám, hogy isten veletek, de mind tudjátok, hogy mi a véleményem Istenről, ha létezik... Egyébként meg nevetnem kell, ha belegondolok, hogy a szüleim minden bizonnyal azt hiszik, hogy puszta lázadásból lettem ateista. Mindegy. Szóval inkább vigyázzatok magatokra, és ügyeljetek, hogy soha, semmiben még csak ne is hasonlítsatok arra az elviselhetetlen, kívül-belül rusnya, önző, empátiától teljes mértékben mentes, millió fogyatékkal élő, életképtelen és életre érdemtelen, tehetségtelen, értéktelen, érzelmekre és azok kifejezésére alkalmatlan, sötét lelkű és hideg szívű szörnyetegre, aki én voltam.
A soha viszont nem látásra!
Egy öngyilkos lány

Milyen furán

Milyen furán festhetünk így,

ahogy egyik percről a másikra

felvidítjuk a másikat akár

a legapróbb hangulatváltozásunkkal.

Vagy akkor, amikor pont
elvesszük a másik minden csepp
életkedvét, csak mert nekünk
épp nincs erőnk az élethez.

Mind tudjuk, hogy ez egyszer
a vesztünket okozza,
mégsem engedjük el egymás
kezét - mert megéri a kockázat.

Egymásnak köszönhetünk
millió nevetést, mosolyt,
boldog percet; szóval ne mondja senki,
hogy csak az család, aki vérrokon!

Végre érezni

Miért álmodom minden éjjel rólad?

Mondd, hogy lehetséges ilyesmi, drága?

Hogy szerethettem beléd így, mintha

Ez teljesen magától értetődő volna?

Mi foghatott meg benned, amikor

Minket világok választanak el egymástól?

Hogy lehettem ekkora őrült barom,

Hogy le éppen miattad zuhanok?

Persze, megszokhattam volna ezt már:

Az én szívem csakis olyasvalakire vár,

Akit soha nem kaphat meg; aki talán

A nevemet sem tudja, nemhogy mást.

De azért picit fáj, mikor látnom kell,

Mert nem érinthetlek, ölelhetlek meg,

Bármennyire nagyon szeretnélek.

Szánalmas vagyok, tudom; valld csak be!

Ha a szemembe mondanád, hogy hagyjalak,

Én akkor sem tudnék lemondani rólad,

Vagyis inkább az érzéseimről irántad.

Mert tudod, olyan jó érzés végre érezni ezzel a szívvel, ami már rég elrohadt!

Halott

Hideg az árnyékod, mint a szívem lett,

Miután megint bebizonyítottad szépen,

Hogy én neked semmit nem érek.

Sötét a sikátor, mint az elmém azóta,

Hogy megmutattad a valódi arcodat,

És ezzel elvetted a józanságomat.

Halott a barátságunk, mint a lelkem

Már régóta - egy halom elvesztett,

Szétroncsolt álom csupán, örökre.

Csak jó dolog lehet

Nem szereti, ha úgy szólítom, "élet"; le akar róla szoktatni,

Mert szerinte ő nekem annyit nem jelent, hogy így hívjam.

Mivel előtte soha nem akartam magamat sajnáltatni,

Ezért, hogy milyen volt az "életem", míg vele nem találkoztam,

Nem mondtam el neki teljesen soha. Éppen ez okból nem is

Tudhatja, hogy ez a becenév nekem miért számít ilyen sokat.

De azt tudja: nekem a számára fontos dolgok épp olyan fontosak,

Mint neki magának. Egyszerűen azért, mert ami őt boldoggá teszi,

Az csak jó dolog lehet, és emiatt nekem is csak örömet okozhat.

De legjobban az boldogít, ha őt láthatom nevetni, mosolyogni:

Akit ő szeret, az kicsit a szívemhez nő nekem is azonnal,

Persze főleg akkor, ha az illető közben őt is boldoggá teszi.

Azt viszont nem tudja, hogy ő egyike annak a kevésnek,
Amiért reggelente úgy érzem, érdemes kimásznom az ágyból;
Akit látni akarok még az életben, és ezért kitartóan felkelek,
Hiába tudom, hogy minden más csak egy kénköves pokol.
A nevetése a gyógyszerem, így én annak, aki boldoggá tette,
Mindig hálás leszek, akkor is, ha közben az egész világ legázol.

Biztosan tudja, hogy ő még vigaszt jelent nekem, akármi
Bajom, nyűgöm, gondom, szívfájdalmam van éppen.
A zenék, amiket küld. A kisugárzása. A csodás tanácsai.
A pozitív gondolkodása, amit én ezelőtt sosem követtem.
De amikor ő mondja, hogy a világ jó hely, el is hiszem neki,
Mert az a világ, amiben ő ott van, csak csodás lehet.

Azonban azt nem tudhatja, és nem is tudja meg soha,
Mennyire fáj, mikor őt bármiért szomorúnak kell látnom.
Nem is képzeli, hogy a kevés humorom kizárólag azért van,
Hogy őt valahogyan nevetésre bírjam. De nem hagyhatom,
Hogy megtudja, valójában mennyit jelent nekem, mert akkor csak
Szánalomból nem küldene el a pokolba, ahova igazán tartozom.

Így vagyok én is

Hogy nem látod, mennyit jelentesz nekem?

Hogy nem tűnik fel, a szívem milyen gyorsan ver,

Az arcom mennyire sötétpirosra vörösödik el,

Ha csak ott vagy a többméteres közelemben?

Hogy mennyire szeretlek, meg hogy nem látod?

Számomra már annyira fájdalmasan nyilvánvaló!

Egész nap, mint egy megszállott, csak rád gondolok;

Mintha lenne számunkra esély, úgy álmodozom.

Arról álmodom, hogy a kezemet fogod mindig,

És soha nem hagysz el, akár egyetlen pillanatig.

Ábrándozom, melletted jó ember lehetek kicsit,

Egészen úgy, mintha rossz nem történt volna eddig.

Az eszem tudja, hogy mindez lehetetlen, persze,

De ez a tény a szívemet nem tántorítja el tőled.

Csak azt akarom, hogy valaki szívből szeressen,

Hiába tudom: senki szeretetére nem vagyok érdemes.

Szerintem olyan ez, mint a természet szépsége:

Akárhányszor láttad már, elámulsz még ezredszerre.

Így vagyok én is a viszonzatlan szerelemmel;

Még mindig fáj, hiába szokhattam volna már meg.

Miért, Istenem?

Nem hinném, hogy létezel, Istenem,

Mégis mániám, hogy hozzád beszéljek.

Évekig próbáltak vallásossá nevelni,

De kudarcot vallottak - ahogy én is.

Elbuktam, mert nem értelek téged;

Nem értem, miért művelted velünk ezt.

Miért teremtetted az embert ilyen alantasnak:

Hogy boldog legyen, miért nem hagyod soha?

A csecsemő boldogtalan, mert azt hiszi,
Az óvoda majd jobb lesz. Az óvodás is,
Mert az iskolát várja. Az iskolás meg azért,
Mert a munkát szeretné már; szegény!

Nem tudja, hogy az iskola után már csak
Katasztrófák sora várja tárt karokkal.
Szarul keresett. Elcseszte a házasságát.
Ezért aztán a gyereke is szerencsétlenné vált.

Öregedni kezdett, betegeskedett folyton;
Már csak azt várta, mikor lazul a hurok:
Mikor jön a kaszás, hogy megszabadítsa
A kíntól, amit az emberek életnek gúnyoltak.

Mindeközben tönkretette a környezetét persze:
Megmérgezte a folyókat, kivágta az erdőket,
Lemészárolta az állatokat, hogy kielégítse a saját
Beteges, állatias, csillapíthatatlan étvágyát.

Ezért kérdem: miért, Istenem? Miért csináltad?
Miért teremtettél minket ilyen baromnak?
Vagy miért nem teremtetted belénk legalább
Egy parányi lehetőségét a boldogságnak?

Hogy lennél jó, Istenem, ha ezt művelted,
Vagy, ha az vagy, a mindenhatóság hova lett?
Esetleg nem érdekel az emberek sorsa?
Vagy nem is léteztél te sohasem, soha?!

Ő az én angyalom

Ő olyan gyönyörű volt, hogy ránézni se mertem:

Mint egy földre szállt angyal, szárnyakkal és dicsfénnyel.

Jót is látott bennem, pedig az már rég elveszett,

S már én sem találtam azt, amiért érdemes élnem...

Egészen addig, amíg meg nem láttam őt, aki

Beragyogta sötét lelkem összes keserű gondolatát itt.

Tudtam, nem lesz semmi, mert ez kevés még egy álomnak is,

De, mivel mindent elfeledtetett velem, jó volt rá gondolni.

Amíg ő járt a fejemben, a szívem őrült gyorsan dobogott,

Nem érdekelt az sem, hogy neki ez viccnek is rossz volt.

Pláne nem érdekelt, a világ rólunk emiatt mit gondol:

Csak az számított már, hadd legyek egy percre boldog.

A közelében lenni, az illatát érezni, a tekintetét követni:
Ez éltetett napról napra, mikor nem maradt más semmi.
Persze, aztán kitépték a szívemet, és azt szerintem nem is
Lehet ebben a világban már ép ésszel túlélni...

Csak ne!

Ne kérj bocsánatot! Nincsen semmi baj.

Minden a lehető legnagyobb rendben van:

Te boldog vagy mással; én lassan haldoklom.

Pont így képzeltem el. Fasza dolog a nyomor!

Bármit tettél vagy mondtál, még mindig szeretlek,
És nem tudom kiölni magamból ezt a szeretetet.
Azt hiszem, ezt romlott szerelemnek hívják:
Akkor sem múlik el, ha te cserbenhagytál.

Csak ne törődj azzal, hogy nekem csupán ilyen
Szeretetek jutottak. Egek... egész életemben
Viszonzatlanul szerettem olyanokat, akik
Legbelül valójában a halálba kívántak végig..!

Van olyan ember, akit

Van olyan ember, akit elengedünk egy nap.

Van olyan ember, akivel testvérek voltunk,

Egy nap mégis csupán idegenek maradtunk.

Van olyan ember, akit elengedünk egy nap.

Olyan, akit hiába ölelnél, elhagy egy szép napon,

Talán mert a sors akarja így, talán csak ez van.

Még az is lehet, hogy az egészet álmodtam,

És nem voltál más, csak a képzeletbeli barátom.

Ha igen, hát sajnálom: hidd el, nem ezt reméltem.

Testvért akartam, ezért téged tettelek meg annak.

Lehet, egyértelmű volt, hogy te nem ezt akartad,

De én egy másik, jobb embernek álmodtalak meg.

Belekapaszkodtam az álomképbe és vak voltam,

Hogy ne kelljen látnom a szomorú valóságot.

De már itt van előttem, így muszáj látnom sajnos;

Már nem csukhatom be a szememet - vége van.

Még mindig; már nem

Még mindig tűnődöm, mit ronthattam el;

Még mindig próbálom megszokni, hogy nem vagy velem.

Még mindig a szívem szakad meg, ha eszembe jutsz;

Még mindig fáj, hogy így ért véget utunk.

Már nem nevetsz velem, ha viccet mondok;

Már nem ölelsz magadhoz, mint legjobb barátom.

Már nem adsz tanácsot, hiába lenne rá szükségem;

Már nem vigasztalsz, ha a szívemet valaki összetörte.

Még mindig nem szólsz hozzám, hiába vártam;

Még mindig kerülsz engem és a pillantásomat.

Még mindig hagyod, hogy felőröljön ez a tanácstalanság;

Még mindig leszarod, hogy az egész belsőm pokolian fáj.

Már nem fáj annyira, mint egy hete fájt még;

Már nem olyan minden perc, mintha mindjárt sírnék.

Már nem vergődöm: elfogadtam még azt is, hogy

Már nem leszünk mi soha barátok.

Viszont még mindig úgy érzem, nem tettem semmi rosszat;

És még mindig én vagyok kettőnk közül az ártatlanabb.

De már nem kell a barátságod, akkor se, ha felajánlod;

Már eladtad a szíved. Nem kellenek ilyen barátok.

Elfelejteni

 Sajnállak. Esküszöm, így van.

De már nem tudok segíteni rajtad.

Elbaltáztad az összes esélyedet,

Hát most számolj a következményekkel.

Tudom, egyedül vagy és a magánytól félsz,

De mikor eldobtál magadtól, ugyanígy voltam én.

Összetörtél engem, de nem is érdekelt -

Hadd ne bocsássam ezt meg neked!

Pontosan tudod, hogy naiv idióta vagyok,

Mégis elhajítottál, mint a használt rongyot.

Meg akartam beszélni veled, hogy legalább tudjam,

Mit rontottam el. De ehhez te még gyerek vagy.

Gyerek vagy ahhoz, hogy felnőttként és nyíltan

Eláruld, mi az, amit rosszul csináltam.

Egyébként ötletem sincs, hogy ez mi lehet,

Már csak azért sem, mert nővéremként szerettelek.

De te nem viszonoztad, már jól tudom,

És végeztem veled - minden hiábavaló.

Ha akarnék, se tudnék neked megbocsátani,

A sok rosszat, amit kaptam, elfelejteni.

Csak az a baj, hogy jót is kaptam tőled,
És hiába próbálnám kiverni a fejemből ezeket.
Miért nem bírok továbblépni? Segíts már!
Nem bírom többé el, ha ez még tovább fáj!

Azt álmodtam...

Ma azt álmodtam, hogy boldog vagyok.

Képzeld, karácsonyoztunk - mégis boldog voltam.

Persze, aztán felébredtem. A négy álombarátom

Helyén csak kettő; azok alatt is bizonytalan talaj.

Szomorúságot éreztem, mert az, hogy velem vagytok, csak álom,

És sosem leszek boldog, amíg élek - ez már csak így marad.

Nyilván, hisz' nem is érdemlem a boldogságot;

Hiába szerettelek, te engem nem, ne is tagadd!

Amit én reméltem, már jól tudom:

Az így is, úgy is lehetetlen lett volna.

Mert engem mindenki elhagyott, kit valaha szerettem,

Nem számít, mit teszek, velem ez történik.

Teljes szívemből szeretek, erre kitépik a szívem,

Mintha ellenségek, nem barátok lettünk volna mi.

De sebaj, megszoktam, mert mindig így volt ez;

Ahogy soha még, úgy most sincs semmim.
Feladok lassan mindent, amit fontosnak éreztem,

Mert bármit teszek, öröm nekem nem jár ki.

Biztosan azért, mert nem vagyok jó ember,

De mit tegyek, mondd! Mire jó ez így?

Mondanám, hogy véget vetek neki, de hogyan?

Az öngyilkosság főbűn, de már rég nincs hitem.

Ha lenne Isten, nem hagyna el soha,

Nem hagyná, hogy mindez megtörténjen.

Nem hagyná, hogy az öngyilkosságot fontolgassam,

Vagy ha mégis, akkor az Istenetek kegyetlen.

Lehet, rossz ember vagyok, de attól ez még túl fájdalmas

Ahhoz, hogy ép ésszel - és lélekkel - elviseljem.

Bár vége volna már végtelen kínzásaimnak,

Bár megszabadulhatna végre a szenvedésektől a szívem.

Összetörtél

Remélem, egy nap, amit velem tettél, átéled majd úgy te is,

S remélem, aznap eszedbe jutok, legalább emlékként.

Vajon az, hogy elhagytál, eszedbe ötlik?

Eszedbe jut-e majd, amit velem tettél?

Összetörtél, de úgy, mintha gyűlölnél csak;

Mintha ellenséged lennék, akit utálsz.

Hogy mi rosszat tettem? El sem mondtad.

Kérdeztem, de te nem is néztél rám.

Egyik percről a másikra eldobtál engem,

Mintha sosem szerettél vagy becsültél volna.

Gondolom, nem számít, hogy szerettelek,

Mintha testvérek... á, hagyjam már abba!

Miért idézzem fel a múltat, ha vége van?

Miért gondoljak a szép, jó emlékeinkre?

Rád barátomként miért gondoljak, ha

Egyszer te sosem törődtél így velem?

De tudod, ez azért nehéz, mert én
Nem vagyok képes másra gondolni.
Még mindig előttem van a sok közös, szép emlék,
Amit együtt éltünk meg. Mintha több éve lett volna, mi?

 

Sötétség

Szervusz, sötétség, drága, régi barátom.

Nos, megint ketten maradtunk, úgy látom.

De semmi baj! Megszoktam már. Jó ez így.
Lassan haldoklom - de egyszer véget ér akkor is.

Megint elhagyott mindenki. És te hogy vagy?

Öltek már meg azok, akik a mindeneid voltak?

Engem igen, és elmondhatom: olyan érzés,

Mintha a csontodig nyúzna egy tonnányi jég.

Árultak már el barátaid? Sötétség, mondd már!
Mészároltak le azok, akiket a testvéreidnek tartottál?
Sírtál olyanok miatt, akiknek mosolyáért régen az
Elcseszett, értelmetlen életedet is odaadtad volna?

Érezted valaha úgy, hogy semmid sem maradt?
Volt már, hogy egyetlen megoldásnak a halált láttad?
Akárhogy legyen, segíts rajtam, könyörögve kérlek,
Mert érzem, hogy az élet lassan, de biztosan eltemet.

Segíts végre véget vetni az egész nyomornak,
Ami a születésem óta büntetlenül kínozhat!
Nem érek sokat, tudom, szar ember vagyok, de azért
Még én sem érdemlek ennyi rohadt szenvedést!

Te szoktál üvölteni belül, szívedben rég tudva már,
Hogy, ha hallaná is valaki, akkor sem mozdítaná
A füle botját sem? És mosolyogtál már úgy, hogy
Közben minden porcikád, egész lelked zokogott?

Hát, őszintén, nekem egy ideje lelkem sincs,
De ha lenne, akkor sem számítana az semmit.
Kitépnék úgyis, semmi perc alatt, méghozzá
Az úgynevezett barátaim. De csak pszt: semmi gáz.

Tudom, szánalmas, de megszoktam már ezt.
Ezután semmi nem okozhat fájdalmat, azt hiszem.
De azért maradj velem, sötétség! Ne hagyj magamra!
Még nem vagyok felkészülve az örök magányra!

Viszlát, kedvesem

Talán csalódást okoztam?

Vagy cserben hagytalak?

Bűntudatot kéne éreznem?

Vagy hagynom, hogy elmenj?

Hisz' látnom kellett volna a végét,

Mielőtt elkezdődött még.

Talán vége, de még folytatódni fog:

Téged nem érdekel, de én azért itt vagyok.

Megérintetted a szívemet és a lelkemet.

Megváltoztattad minden célomat és az életemet.

És a szeretet vak, de ezt akkor tudtam,

Mikor a szívemet te vakítottad.

Jól ismerlek, ismerem az illatodat,

Nem voltam más, csak megszállottad.

Viszlát, drága barát,

Viszlát, egyetlen fénysugár.

Mert az voltál nekem;

Te voltál az egyetlen.

Álmodozó vagyok, és ha felébredek,

Nem törheted össze a lelkemet - az álmaimat veszed el.

És ahogy továbblépsz, emlékezz rám,

Emlékezz mindarra, amik voltunk - ránk.

Láttalak sírni és láttalak mosolyogni,

Figyeltem, ahogy alszol, egy kicsit.

Lennék a gyermekeid pótanyja,

Egy életet eltöltenék veled, mennék akárhova.

Ismerem a félelmeidet, és te is az enyémeket.

Megvoltak a kétségeink, de most jó egészen.

És szeretlek; esküszöm, így van,

Nem tudok élni úgy, hogy nem láthatlak.

Viszlát, drága barát,

Viszlát, egyetlen fénysugár.

Mert az voltál nekem;

Te voltál az egyetlen.

Még mindig fognám a kezeid,

Csak te taszítod el az ujjaim.

Viszlát, drága barát,

Viszlát, egyetlen fénysugár.

Mert az voltál nekem;

Te voltál az egyetlen.

Annyira üres vagyok, kedvesem,

Annyira, annyira üres, kedvesem...

Goodbye My Lover

Lehetetlen

Feladom. Ha annyit sem érek neked,
Hogy elmondd, haragszol-e rám,
Arról, hogy miért van így, nem is beszélve,
Akkor nekem ennyi volt. Feladtam már.

Csak annyit kértem, hogy neked számítsak,
Legalább csak feleannyit, mint te nekem.
De a jelek szerint magasról leszarsz,
Az érzéseimmel és az összetört szívemmel.

Téged nem érdekel, mennyit jelentettél,
Teszel a barátságomra, ahogy mindig.
Nem is értem, számomra ez miért meglepetés -
Soha senkinek nem számítottam; így van ez veled is.

Csak azt bánom, hogy reménykedtem.
Mindig itt rontom el a dolgokat.
A bizalmat és a reményt nem kéne ismernem,
Akkor talán a szívem sem lenne kiszakadva.

De már tényleg feladom, és így megnyugodhatsz:
Nem zaklatlak többet - már épp eleget tettem.
Úgysem igényled a barátságomat,
Hát inkább a szeretetemtől is megkíméllek.

Amit én reméltem (nem is tudom, mit vártam),
Az így is, úgy is lehetetlen lett volna...

Nem kell

Nem kell, hogy szeress engem,

mert nem vagyok a szeretetedre érdemes.

Tudod, nem is akarlak szeretni téged,

mert olyan szörnyet, mint én, te nem érdemelsz.

Ebben a pillanatban meghalni szeretnék leginkább,

de - isten ments! - akkor sem kell, hogy sajnálj!

Az az utolsó, amit akarok, hogy miattam más

is szenvedjen. Elég nekem ez a háborúzás.

A háborúzás a világ és köztem, ami azóta tart,

hogy a világra jöttem. Azt se kellett volna.
Akit egykor a barátomnak tartottam,
kiderült, hogy annyira sem tart, mint vártam.

Mindig mondtam, hogy addig örülj, amíg nem
ismersz úgy igazán engem - higgy nekem:
nem akarod tudni, milyen ember a lány, akinek
a szívét szeretnéd, nem tudva, hogy nincs neki az sem.

Semmim sincs, hogy őszinte legyek. Tegnapig
még naivan azt hittem, van, de kit áltatok itt?!
Soha nem is szerettek igazán a barátaim; az sem
tűnne fel nekik, ha holnap az ágyból sem kelnék ki.

Nincs pénzem, tehetségem, reményem;
se társam, jó tulajdonságom, esélyem.
Csak egy rakás balszerencsém, nevetséges
mesém, rajongásom, ellenségem.

Már csak a halál maradt nekem; arról álmodozom.
Talán, ha kitartó vagyok, még össze is hozhatom.
Nem szenvednék tovább ezen a világon;
úgyis szívesebben lennék egyedül a másvilágon.

Szívesebben, mint itt, ahol csak fájdalom,
keserűség és csalódás vár rám. Remélem, hogy
a pokolban legalább az elveszített barátok, elszalasztott
esélyek emléke békésen hagyja majd, hogy haldokoljak.

Búcsúm tőled

Már tegnap reggel óta nem szólsz hozzám,

És nem értem, mi történt egyik percről a másikra már.

Ezért is kérdeztem meg, mi a franc bajod van hát,

De te azt mondtad, semmi - és közben nem is néztél rám.

Azóta is, mintha levegő lennék, úgy teszel;

Hozzám sem szólsz: egyre távolabb vagy tőlem.

Próbáltam én kezdeményezni, hátha akkor megbékélsz velem,

Vagy legalább elárulod, mit tettem, amivel ezt érdemeltem.

De se kép, se hang; és tudod, ez kikészít, mert én soha

Nem gondoltam, hogy így büntetni engem képes vagy.

Így, hogy kibeszélsz a hátam mögött, mintha

Nem barátok, hanem ellenségek lettünk volna.

Nem akartam ezt mondani, de rosszabbul viselkedsz,

Mint egy rosszindulatú, éretlen kisgyerek!

A legkisebb bűntudat nélkül összetöröd a szívem,

Pedig tudod, hogy szinte csak miattad vagyok még életben.

Pontosan tudod, hogy mennyit jelentesz számomra,

Vagy, ha nem, akkor vak és igazságtalan vagy.

Ne érdekeljen, hogy megjárom a poklokat,

Törődj csak magaddal, a saját gondjaiddal.

Ne zavarjon, mennyire érdekelt, mi van veled,

Ne fájjon, hogy a boldogságod mennyit ért nekem.

Mit is vártam: biztos nem is értetted, mennyire szeretlek...

Hogy is érthetted volna. Kettőnk közül ezt csak én éreztem.

De azt, hogy szeress engem, nem is vártam el soha,

Hiszen nem érdemlem meg a szeretetedet; mindig tudtam.

Csupán váratlanul ért, hogy ezt így hoztad a tudtomra.

Én kérek elnézést, hogy a drága idődet raboltam.