2017. január 21., szombat

Van olyan ember, akit

Van olyan ember, akit elengedünk egy nap.
Van olyan ember, akivel testvérek voltunk,
Egy nap mégis csupán idegenek maradtunk.
Van olyan ember, akit elengedünk egy nap.

Olyan, akit hiába ölelnél, elhagy egy szép napon,
Talán mert a sors akarja így, talán csak ez van.
Még az is lehet, hogy az egészet álmodtam,
És nem voltál más, csak a képzeletbeli barátom.

Ha igen, hát sajnálom: hidd el, nem ezt reméltem.
Testvért akartam, ezért téged tettelek meg annak.
Lehet, egyértelmű volt, hogy te nem ezt akartad,
De én egy másik, jobb embernek álmodtalak meg.

Belekapaszkodtam az álomképbe és vak voltam,
Hogy ne kelljen látnom a szomorú valóságot.
De már itt van előttem, így muszáj látnom sajnos;
Már nem csukhatom be a szememet - vége van.


Még mindig; már nem

Még mindig tűnődöm, mit ronthattam el;
Még mindig próbálom megszokni, hogy nem vagy velem.
Még mindig a szívem szakad meg, ha eszembe jutsz;
Még mindig fáj, hogy így ért véget utunk.

Már nem nevetsz velem, ha viccet mondok;
Már nem ölelsz magadhoz, mint legjobb barátom.
Már nem adsz tanácsot, hiába lenne rá szükségem;
Már nem vigasztalsz, ha a szívemet valaki összetörte.

Még mindig nem szólsz hozzám, hiába vártam;
Még mindig kerülsz engem és a pillantásomat.
Még mindig hagyod, hogy felőröljön ez a tanácstalanság;
Még mindig leszarod, hogy az egész belsőm pokolian fáj.

Már nem fáj annyira, mint egy hete fájt még;
Már nem olyan minden perc, mintha mindjárt sírnék.
Már nem vergődöm: elfogadtam még azt is, hogy
Már nem leszünk mi soha barátok.

Viszont még mindig úgy érzem, nem tettem semmi rosszat;
És még mindig én vagyok kettőnk közül az ártatlanabb.
De már nem kell a barátságod, akkor se, ha felajánlod;
Már eladtad a szíved. Nem kellenek ilyen barátok.


Elfelejteni

 Sajnállak. Esküszöm, így van.
De már nem tudok segíteni rajtad.
Elbaltáztad az összes esélyedet,
Hát most számolj a következményekkel.

Tudom, egyedül vagy és a magánytól félsz,
De mikor eldobtál magadtól, ugyanígy voltam én.
Összetörtél engem, de nem is érdekelt -
Hadd ne bocsássam ezt meg neked!

Pontosan tudod, hogy naiv idióta vagyok,
Mégis elhajítottál, mint a használt rongyot.
Meg akartam beszélni veled, hogy legalább tudjam,
Mit rontottam el. De ehhez te még gyerek vagy.

Gyerek vagy ahhoz, hogy felnőttként és nyíltan
Eláruld, mi az, amit rosszul csináltam.
Egyébként ötletem sincs, hogy ez mi lehet,
Már csak azért sem, mert nővéremként szerettelek.

De te nem viszonoztad, már jól tudom,
És végeztem veled - minden hiábavaló.
Ha akarnék, se tudnék neked megbocsátani,
A sok rosszat, amit kaptam, elfelejteni.

Csak az a baj, hogy jót is kaptam tőled,
És hiába próbálnám kiverni a fejemből ezeket.
Miért nem bírok továbblépni? Segíts már!
Nem bírom többé el, ha ez még tovább fáj!


Azt álmodtam...

Ma azt álmodtam, hogy boldog vagyok.
Képzeld, karácsonyoztunk - mégis boldog voltam.
Persze, aztán felébredtem. A négy álombarátom
Helyén csak kettő; azok alatt is bizonytalan talaj.
Szomorúságot éreztem, mert az, hogy velem vagytok, csak álom,
És sosem leszek boldog, amíg élek - ez már csak így marad.
Nyilván, hisz' nem is érdemlem a boldogságot;
Hiába szerettelek, te engem nem, ne is tagadd!
Amit én reméltem, már jól tudom:
Az így is, úgy is lehetetlen lett volna.

Mert engem mindenki elhagyott, kit valaha szerettem,
Nem számít, mit teszek, velem ez történik.
Teljes szívemből szeretek, erre kitépik a szívem,
Mintha ellenségek, nem barátok lettünk volna mi.
De sebaj, megszoktam, mert mindig így volt ez;
Ahogy soha még, úgy most sincs semmim.
Feladok lassan mindent, amit fontosnak éreztem,
Mert bármit teszek, öröm nekem nem jár ki.
Biztosan azért, mert nem vagyok jó ember,
De mit tegyek, mondd! Mire jó ez így?

Mondanám, hogy véget vetek neki, de hogyan?
Az öngyilkosság főbűn, de már rég nincs hitem.
Ha lenne Isten, nem hagyna el soha,
Nem hagyná, hogy mindez megtörténjen.
Nem hagyná, hogy az öngyilkosságot fontolgassam,
Vagy ha mégis, akkor az Istenetek kegyetlen.
Lehet, rossz ember vagyok, de attól ez még túl fájdalmas
Ahhoz, hogy ép ésszel - és lélekkel - elviseljem.
Bár vége volna már végtelen kínzásaimnak,
Bár megszabadulhatna végre a szenvedésektől a szívem.


Összetörtél

Remélem, egy nap, amit velem tettél, átéled majd úgy te is,
S remélem, aznap eszedbe jutok, legalább emlékként.
Vajon az, hogy elhagytál, eszedbe ötlik?
Eszedbe jut-e majd, amit velem tettél?

Összetörtél, de úgy, mintha gyűlölnél csak;
Mintha ellenséged lennék, akit utálsz.
Hogy mi rosszat tettem? El sem mondtad.
Kérdeztem, de te nem is néztél rám.

Egyik percről a másikra eldobtál engem,
Mintha sosem szerettél vagy becsültél volna.
Gondolom, nem számít, hogy szerettelek,
Mintha testvérek... á, hagyjam már abba!

Miért idézzem fel a múltat, ha vége van?
Miért gondoljak a szép, jó emlékeinkre?
Rád barátomként miért gondoljak, ha
Egyszer te sosem törődtél így velem?

De tudod, ez azért nehéz, mert én
Nem vagyok képes másra gondolni.
Még mindig előttem van a sok közös, szép emlék,
Amit együtt éltünk meg. Mintha több éve lett volna, mi?


 

2017. január 14., szombat

Sötétség

Szervusz, sötétség, drága, régi barátom.
Nos, megint ketten maradtunk, úgy látom.
De semmi baj! Megszoktam már. Jó ez így.
Lassan haldoklom - de egyszer véget ér akkor is.

Megint elhagyott mindenki. És te hogy vagy?
Öltek már meg azok, akik a mindeneid voltak?
Engem igen, és elmondhatom: olyan érzés,
Mintha a csontodig nyúzna egy tonnányi jég.

Árultak már el barátaid? Sötétség, mondd már!
Mészároltak le azok, akiket a testvéreidnek tartottál?
Sírtál olyanok miatt, akiknek mosolyáért régen az
Elcseszett, értelmetlen életedet is odaadtad volna?

Érezted valaha úgy, hogy semmid sem maradt?
Volt már, hogy egyetlen megoldásnak a halált láttad?
Akárhogy legyen, segíts rajtam, könyörögve kérlek,
Mert érzem, hogy az élet lassan, de biztosan eltemet.

Segíts végre véget vetni az egész nyomornak,
Ami a születésem óta büntetlenül kínozhat!
Nem érek sokat, tudom, szar ember vagyok, de azért
Még én sem érdemlek ennyi rohadt szenvedést!

Te szoktál üvölteni belül, szívedben rég tudva már,
Hogy, ha hallaná is valaki, akkor sem mozdítaná
A füle botját sem? És mosolyogtál már úgy, hogy
Közben minden porcikád, egész lelked zokogott?

Hát, őszintén, nekem egy ideje lelkem sincs,
De ha lenne, akkor sem számítana az semmit.
Kitépnék úgyis, semmi perc alatt, méghozzá
Az úgynevezett barátaim. De csak pszt: semmi gáz.

Tudom, szánalmas, de megszoktam már ezt.
Ezután semmi nem okozhat fájdalmat, azt hiszem.
De azért maradj velem, sötétség! Ne hagyj magamra!
Még nem vagyok felkészülve az örök magányra!


2017. január 11., szerda

Viszlát, kedvesem

Talán csalódást okoztam?
Vagy cserben hagytalak?
Bűntudatot kéne éreznem?
Vagy hagynom, hogy elmenj?
Hisz' látnom kellett volna a végét,
Mielőtt elkezdődött még.

Talán vége, de még folytatódni fog:
Téged nem érdekel, de én azért itt vagyok.
Megérintetted a szívemet és a lelkemet.
Megváltoztattad minden célomat és az életemet.
És a szeretet vak, de ezt akkor tudtam,
Mikor a szívemet te vakítottad.

Jól ismerlek, ismerem az illatodat,
Nem voltam más, csak megszállottad.
Viszlát, drága barát,
Viszlát, egyetlen fénysugár.
Mert az voltál nekem;
Te voltál az egyetlen.

Álmodozó vagyok, és ha felébredek,
Nem törheted össze a lelkemet - az álmaimat veszed el.
És ahogy továbblépsz, emlékezz rám,
Emlékezz mindarra, amik voltunk - ránk.
Láttalak sírni és láttalak mosolyogni,
Figyeltem, ahogy alszol, egy kicsit.

Lennék a gyermekeid pótanyja,
Egy életet eltöltenék veled, mennék akárhova.
Ismerem a félelmeidet, és te is az enyémeket.
Megvoltak a kétségeink, de most jó egészen.
És szeretlek; esküszöm, így van,
Nem tudok élni úgy, hogy nem láthatlak.

Viszlát, drága barát,
Viszlát, egyetlen fénysugár.
Mert az voltál nekem;
Te voltál az egyetlen.
Még mindig fognám a kezeid,
Csak te taszítod el az ujjaim.

Viszlát, drága barát,
Viszlát, egyetlen fénysugár.
Mert az voltál nekem;
Te voltál az egyetlen.
Annyira üres vagyok, kedvesem,
Annyira, annyira üres, kedvesem...


Goodbye My Lover

2017. január 10., kedd

Lehetetlen

Feladom. Ha annyit sem érek neked,
Hogy elmondd, haragszol-e rám,
Arról, hogy miért van így, nem is beszélve,
Akkor nekem ennyi volt. Feladtam már.

Csak annyit kértem, hogy neked számítsak,
Legalább csak feleannyit, mint te nekem.
De a jelek szerint magasról leszarsz,
Az érzéseimmel és az összetört szívemmel.

Téged nem érdekel, mennyit jelentettél,
Teszel a barátságomra, ahogy mindig.
Nem is értem, számomra ez miért meglepetés -
Soha senkinek nem számítottam; így van ez veled is.

Csak azt bánom, hogy reménykedtem.
Mindig itt rontom el a dolgokat.
A bizalmat és a reményt nem kéne ismernem,
Akkor talán a szívem sem lenne kiszakadva.

De már tényleg feladom, és így megnyugodhatsz:
Nem zaklatlak többet - már épp eleget tettem.
Úgysem igényled a barátságomat,
Hát inkább a szeretetemtől is megkíméllek.

Amit én reméltem (nem is tudom, mit vártam),
Az így is, úgy is lehetetlen lett volna...


2017. január 6., péntek

Nem kell

Nem kell, hogy szeress engem,
mert nem vagyok a szeretetedre érdemes.
Tudod, nem is akarlak szeretni téged,
mert olyan szörnyet, mint én, te nem érdemelsz.

Ebben a pillanatban meghalni szeretnék leginkább,
de - isten ments! - akkor sem kell, hogy sajnálj!
Az az utolsó, amit akarok, hogy miattam más
is szenvedjen. Elég nekem ez a háborúzás.

A háborúzás a világ és köztem, ami azóta tart,
hogy a világra jöttem. Azt se kellett volna.
Akit egykor a barátomnak tartottam,
kiderült, hogy annyira sem tart, mint vártam.

Mindig mondtam, hogy addig örülj, amíg nem
ismersz úgy igazán engem - higgy nekem:
nem akarod tudni, milyen ember a lány, akinek
a szívét szeretnéd, nem tudva, hogy nincs neki az sem.

Semmim sincs, hogy őszinte legyek. Tegnapig
még naivan azt hittem, van, de kit áltatok itt?!
Soha nem is szerettek igazán a barátaim; az sem
tűnne fel nekik, ha holnap az ágyból sem kelnék ki.

Nincs pénzem, tehetségem, reményem;
se társam, jó tulajdonságom, esélyem.
Csak egy rakás balszerencsém, nevetséges
mesém, rajongásom, ellenségem.

Már csak a halál maradt nekem; arról álmodozom.
Talán, ha kitartó vagyok, még össze is hozhatom.
Nem szenvednék tovább ezen a világon;
úgyis szívesebben lennék egyedül a másvilágon.

Szívesebben, mint itt, ahol csak fájdalom,
keserűség és csalódás vár rám. Remélem, hogy
a pokolban legalább az elveszített barátok, elszalasztott
esélyek emléke békésen hagyja majd, hogy haldokoljak.


Búcsúm tőled

Már tegnap reggel óta nem szólsz hozzám,
És nem értem, mi történt egyik percről a másikra már.
Ezért is kérdeztem meg, mi a franc bajod van hát,
De te azt mondtad, semmi - és közben nem is néztél rám.

Azóta is, mintha levegő lennék, úgy teszel;
Hozzám sem szólsz: egyre távolabb vagy tőlem.
Próbáltam én kezdeményezni, hátha akkor megbékélsz velem,
Vagy legalább elárulod, mit tettem, amivel ezt érdemeltem.

De se kép, se hang; és tudod, ez kikészít, mert én soha
Nem gondoltam, hogy így büntetni engem képes vagy.
Így, hogy kibeszélsz a hátam mögött, mintha
Nem barátok, hanem ellenségek lettünk volna.

Nem akartam ezt mondani, de rosszabbul viselkedsz,
Mint egy rosszindulatú, éretlen kisgyerek!
A legkisebb bűntudat nélkül összetöröd a szívem,
Pedig tudod, hogy szinte csak miattad vagyok még életben.

Pontosan tudod, hogy mennyit jelentesz számomra,
Vagy, ha nem, akkor vak és igazságtalan vagy.
Ne érdekeljen, hogy megjárom a poklokat,
Törődj csak magaddal, a saját gondjaiddal.

Ne zavarjon, mennyire érdekelt, mi van veled,
Ne fájjon, hogy a boldogságod mennyit ért nekem.
Mit is vártam: biztos nem is értetted, mennyire szeretlek...
Hogy is érthetted volna. Kettőnk közül ezt csak én éreztem.

De azt, hogy szeress engem, nem is vártam el soha,
Hiszen nem érdemlem meg a szeretetedet; mindig tudtam.
Csupán váratlanul ért, hogy ezt így hoztad a tudtomra.
Én kérek elnézést, hogy a drága idődet raboltam.