2017. július 1., szombat

Már nem akarlak

Végignézel rajtam, ahogy ott állok az ajtóban, és rájövök: gyűlölöm a pillantásodat érezni magamon.
   Eszembe juttatja azt az időszakot - azokat az éveket -, amikor vágytam a tekintetedre. Amikor semmit nem szerettem volna jobban, mint azt, hogy úgy nézz rám, ahogy én rád. A sok hazugságodat, amit én mind szentírásnak vettem. A megannyi hamis ámítást, félrevezetést, csak neked vicces poént, mindent.
   Ki akarom törölni az életemből azokat az éveket. Téged is. Bár sose találkoztunk volna! Úgy talán még naivabb és befolyásolhatóbb lennék, de mindenképp boldogabb és kiegyensúlyozottabb. És több hitem lenne a férfi nemben.
   Legszívesebben ledörzsölném az összes bőrt a testemről, csak hogy ne érezzem magamon az ujjaid érintésének nyomát - az ujjaidét, amik ki tudja, hol jártak öt perccel azelőtt. Kitépném a hajamat az utolsó szálig, mert annyiszor hozzányúltál, és emiatt kócosnak, mocskosnak, tisztátalannak érzem. Lekaparnám az ajkaimat, hogy visszacsináljam az első és a második csókomat, mert azokat neked adtam. Hihetetlen, hogy még ezt a drága csodát is hagytam, hogy elrontsd és bepiszkítsd. De legfőképp talán a szívemet, az agyamat és a szemeimet tépném ki.
   A szívemet azért, hogy soha még csak eszébe se jusson megint szerelmesnek lenni. Se beléd, se másba ezen a világon; mert valahányszor megtette, csak mélyebbre taszított és egy újabb tőrt döfött a lelkembe.
   Az agyamat azért, hogy végre ne kelljen emlékeznem rád és a tengernyi mocskodra. Hadd legyek már egyszer felhőtlenül boldog, hadd ne felhőzzék el a gondolataimat olyan emlékek, amik hozzád kötődnek, te szégyentelen, lelketlen, szívtelen hazug! Én a legszebb dolognak hittelek az életemben, a fenébe is, de mint kiderült, a legszörnyűbb vagy!
   A szemeimet azért, hogy ne lássalak többé. Ne lássam az arcodat, se az öntelt, gúnyos, lenéző vigyorodat, a tiszta érzelmekre vak szemeidet..!
   Már nem akarlak, tudod? Teljes szívemből szerettelek, veled terveztem el a jövőmet, le sem tudtam törölni a vigyort az arcomról, ha megdicsértél, megcsókoltál, megöleltél, az öledbe kaptál, rám nevettél. Minden éjszaka a te arcoddal a lelki szemeim előtt aludtam el. Te öleltél álmomban. Azt próbálgattam, hogyan hangzik a keresztnevem a te vezetékneveddel. Elhittem, mikor azt írtad, szeretsz. És később, miután megtudtam, hogy azt te poénnak szántad, és jót röhögtél rajta a testvéremmel, még akkor is reménykedtem. Még akkor is szerettelek. Szánalmas, mi? Már én is tudom. Már felnyílt a szemem.
   Most viszont mindössze csak annyit szeretnék, hogy minél kevesebbet kelljen látnom téged, hallanom a hangodat, egy légtérben lennem veled. Nem megy a sebek begyógyítása, ha minden nap felszakítod őket a megjegyzéseiddel. Nem megy az emlékek eltörlése, ha minden nap látom azt, akitől származnak.
   De még csak azt sem mondhatom, hogy gyűlöllek. Szánalom is több van bennem irántad, mint utálat. Igen, valójában tényleg sajnállak főleg. Nekem sosem lesz senkim, ez nyilvánvaló - de így boldogabb vagyok. Te viszont egész életedben olyanokkal fogod körülvenni magadat, akik csak ágymelegítőnek jók. Egyszerűen azért, mert neked erre van igényed. És, ha engem kérdezel, ez sajnálatra méltóbb, mint egy életnyi megérdemelt egyedüllét.