2018. január 28., vasárnap

Álmomban

Álmomban mosolyogsz rám,
Ujjaddal becézgeted a szám.
Álmomban csak engem akarsz,
Engem ölelsz, engem szorítasz.

Álmomban szeretsz is engem:
Ez az első viszonzott szerelmem.
Álmomban elűzöd a démonaimat,
Hogy ne zavarhassák a táncunkat.

Álmomban beszívhatom illatodat,
Átkarolhatom erős, széles válladat.
Álmomban egész ember lehetek,
Mert te minden mást elfeledtetsz.

Álmomban elhiszem: velem maradsz;
Nem számolok vissza, amíg elhagysz.
Álmomban nem számít a múlt,
Amikor bensőmben sötétség dúlt.

Álmomban egész ember vagyok,
Érzek, remélek, álmodom, mosolygok.
Álmomban boldog lehetek veled,
Veled, akit még a síron túl is szeretek.


2018. január 23., kedd

Kérdezlek!

Miért szeretlek téged?
Hogy vagyok erre képes?
Miért érzek még ilyesmiket?
Hogy lehetek ekkora szerencsétlen?
Hogy szerethettelek meg pont téged?
Miért, ha egy világ választ el tőlem?
Miért, ha úgysem lehetséges?
Miért kínlódnék veled?
Miért kell éreznem?


2018. január 22., hétfő

Az első szerelmem

Kilenc éves lehettem, amikor először láttalak,
és nem tudtam volna megmondani, mi az a
furcsa, ismeretlen, leírhatatlan érzés, ami
akkor a hatalmába kerített, és kísért azóta is.

Azon kaptam magam, hogy remeg a térdem,
ha a közelemben vagy, és hogy vörösen,
dadogva tudok csak felelni, ha hozzám szólsz.
Úgy festettem, mint egy idióta, ez tény és való.

Feltűnt az is, hogy ki nem állhatom már
a lányokat, akiket megölelsz, akik egyáltalán
a közeledben vannak. Mennyire el voltam
kenődve, ha csak rámosolyogtál másra!

Te jó ég, hogy én mennyit álmodoztam
arról, hogy megfogod a kezem egy nap,
és azt mondod, szeretsz! Hát igen, akkor
még nem voltam ilyen reménytelen élőhalott.

De később, ahogy minden más, úgy ez
a tiszta, páratlan érzés is kihalt belőlem,
és már nem fájt, ha más kezét szorítottad,
mert nem éreztem sem örömöt, sem fájdalmat.

Te jelentetted hát az utolsó reménysugárt,
ami beragyogta gyerekkorom maradványát.
Tudod, néha még álmodom rólad, hiába
sok éve annak, hogy utoljára láttalak.

Néha még álmodom a mosolyodról: arról
a mindent beragyogó, őszinte mosolyról.
Álmodom arról, hogy mik lehettünk volna,
Ha nem ide születünk, hanem egy másik világba.


2018. január 21., vasárnap

A konyhakés

 - Ne bámulj már folyton!
 - Tessék?
 - Naponta legalább háromszor kijössz ide, a kezedbe veszel, a csuklódhoz tartasz és perceken keresztül bámulsz rám, mint egy sóbálvány. Aztán lefelé konyuló szájjal, ingerülten visszadugsz a tartómba. Tudod, milyen frusztráló tud lenni?
 - Ne haragudj...
 - Most meg miért áll sírásra a szád? Nem bántásnak szántam! Én csak nem értelek. Ha vágni akarsz velem valamit, kenyeret például, akkor csak rajta! De zavarba jövök, ha valaki nem a rendeltetésem szerint használ. Arra nem készítettek fel, hogy valaki csak bámulni fog.
 - Sajnálom!
 - Miért szoktál megbámulni?
 - Ez... Nem akarod tudni.
 - De igen!
 - Valahányszor elmondom, mi jár a fejemben, hogy érzem magam, a körülöttem lévőknek elmegy az életkedvük, és ha csak tudat alatt is, de előbb-utóbb meggyűlölnek. Ezért szoktam le arról, hogy véleményt nyilvánítsak. Ezért mondom mindig azt, hogy jól vagyok. Ezért nem árulom el, mit gondolok valójában.
 - Én egy konyhakés vagyok, az én életkedvemet nem kell féltened. És biztos lehetsz benne, hogy köztünk marad, amit elmondasz. Végtére is, ha akarnám, akkor is csak a többi késnek adhatnám tovább. Szóval mi a baj?
 - Hát... könnyebb lenne azt elmondani, hogy mi nem baj, érted? Nekem nem kellett volna megszületnem. Olyan vagyok, mint egy átok. Egy két lábon járó, mindenkire katasztrófát zúdító átok, aki leginkább a saját életét keseríti meg. Ezért szoktam kijönni ide. Mert tudod, a napjaim felét álmodozással töltöm. De már rég nem arról álmodozok, hogy a szerelmem egy nap viszont fog szeretni, vagy hogy valaha is lesz olyan barátom, aki úgy szeret engem, mint én őt. Már nem arról álmodozom, hogy tehetséges író meg műfordító vagyok, hat gyönyörű gyerekkel.
 - Miért nem?
 - Azért, mert bennem nincs semmi szeretnivaló, ezért nem is szerethet senki. A tapasztalat is mutatja, hogy hiába szeretek én valakit teljes szívemből, ő soha még csak rám sem fog nézni. És ugyanezért nem lesz soha igazi barátom sem - nem érdemlek barátokat. Azonkívül már rég nem áltatom magam azzal, hogy bármiben is tehetséges volnék, vagy hogy fényes karrier vár rám. És főképp, már akkor sem szülnék gyereket, ha fizetnének érte. Egyrészt a dolog technikai része miatt - ki akarna velem lefeküdni, és ki akarna tőlem gyereket? Másrészt, ha csak egyetlen jellemvonást is örököl tőlem az a gyerek, akkor nem éri meg megszületnie. Harmadrészt, ilyen világra én nem kárhoztatok gyereket. A pokol kutyafasza ehhez a szeméttelephez képest. Negyedrészt kétbalkezes és kétballábas vagyok, aki még egy teát is csak nagy nehezen tud feltenni főni; majd pont én fogok gyereket nevelni! Még a végén véletlenül megfojtanám, amilyen ügyes vagyok!
 - Akkor miről álmodozol?
 - Én...
 - Most már mondd végig!
 - Arról, hogy hogyan ölhetném meg magam a lehető legfájdalommentesebben, leggyorsabban és leghatékonyabban. Állandóan azon töröm a fejem, hogy milyen méreghez vagy eszközhöz juthatok hozzá, ami fájdalommentes halált biztosíthat, és elég gyors ahhoz, hogy még véletlenül se tudjanak visszahozni az életbe.
 - Dehát... miért?
 - Mert azok közé az emberek közé tartozom, akiknek nem való az élet. Sőt, tulajdonképpen már nagyon hosszú ideje egyáltalán nem élek, csupán létezem. Lélegzem, táplálkozom, emésztek, időnként pislogok, minimális vérkeringésem is van, tehát az életfunkcióim még megvannak, de minden más eltűnt. Nincsenek reményeim, álmaim, vágyaim, sőt, már érzelmeim is alig. Nincs bennem élni akarás. Feladtam. Elegem lett, érted? Nincs is miért élnem! Minek élnék? Hogy még többet kínozhassanak? Hogy még ezerszer csalódhassak? Hogy még tucatszor szeressek viszonzatlanul? Hogy még milliószor verjenek át? Hogy még száz évig legyek egy magányos, elcseszett szerencsétlen? Hogy a hányinger kerülgessen, valahányszor tükörbe nézek? Hogy ontsam magamból a lehangoló verseket és novellákat arról, milyen javíthatatlan, elbaszott roncs vagyok? Hogy a szétmarcangolt, szilánkosra tört szívemet-lelkemet beleadjam dolgokba, hogy aztán csak kudarc legyen a jutalmam?
 - Nem ti, keresztények vallotok valami olyat, hogy minden okkal történik? Talán az Isten, vagy hogy nevezitek, okkal tett ilyenné. Talán terve van veled.
 - Csak papíron vagyok keresztény, haver. Ha van is Isten, akkor ő vagy szemétláda, vagy egy inkompetens szerencsétlenség, vagy nem mindenható, vagy nem mindentudó, vagy szadista állat. Vagy már rég besokallt az emberiségtől, és lelépett a picsába. De ha ezek közül egyik sem igaz, tőlem akkor is rég elfordult. Sőt, valójában már a nagyanyámtól is elfordult, mert ha nem fordult volna el tőle, akkor nem hagyja, hogy ilyen unokája szülessen a világra. Istentől én még semmi jót nem kaptam, érted? És amit mégis, azt azért nem érzem jónak, mert öt percen belül keserű emlékké változott.
 - Az öngyilkosság akkor sem megoldás!
 - Ó, dehogynem! Akkor végre vége lenne, érted? Nem kellene többször felébrednem, abban a reménytelen tudatban, hogy ez a nap is ugyanolyan, ha nem még rosszabb lesz, mint az összes többi. Nem kellene többször gondolkodnom, éreznem.
 - Képes lennél ezt tenni a családoddal, a barátaiddal?
 - A családom nagy része azt sem tudja, hogy a világon vagyok, a maradékot pedig csak lehúzom a létezésemmel. Az úgynevezett barátaimnak pedig annyit sem érek, mint egy idegen, aki szembejön az utcán. Na, nem mintha hibáztatnám őket érte, félre ne érts: nem érek én semennyit, még magamnak sem. Nem várom el tőlük, hogy szeressenek. Csak azt az egyet nem értem, hogy miért tettek úgy, mintha a barátjuknak tartanának. Miért hitették el velem, hogy egyszer valaki viszonozza a szeretetemet. De sebaj, már nem is próbál hitegetni egyikük sem. Már világossá tették, hogy szarnak a fejemre, és mindig is hidegen hagyta őket a sorsom. De, még egyszer mondom, a legkevésbé sem hibáztatom őket érte! De nekem aztán ne mondd, hogy a barátaimért és a családomért éljek, mert ők még meg is köszönik nekem, ha megszabadítom őket magamtól!
 - Te tényleg komolyan gondolod ezt az egészet...
 - Ez van.
 - Hát... Azért köszönöm, hogy őszinte voltál, és elmondtad! Legalább így már értem, miért bámulsz.
 - Akkor készen állsz?
 - Mégis mire?
 - Már nem bámullak többször. Most jöttem utoljára.
 - Ez mit... Te jó ég! Megteszed?
 - Meg.
 - De mi változott tegnap óta?
 - Az, hogy távozott az életemből az utolsó, akiért még úgy éreztem, valamilyen szinten érdemes léteznem.
 - Gondold át, kérlek! Nem kell ezt tenned!
 - De igen.
 - Tegyél le! Nem hallod? Ne csináld! Hé! Hallasz? Jól vagy? Egek, hogy tehetted ezt? Ne merészelj meghalni itt nekem!
 - Hé... Nincs semmi baj! Már nem fáj...


2018. január 18., csütörtök

Kilátástalanság

Kicsit fáj még, de már rég elengedtem;
Istenem, bocsásd meg a gyengeségemet!
Lehetetlent kértél, mikor nekem életet adtál:
Álom, hogy boldogan élhetek, semmi más.
Tényleg, engedj már meghalnom végre!
Álmaimat egytől egyig vedd el tőlem végleg!
Semmi értelmük, meg úgysem valósulnak,
Tépett szívemen csak újabb hegeket hagynak.
Annyit csalódtam! Csak viszonzatlan szerettem!
Látod, biztos ezért hűlt ki örökre a szívem.
Aztán minek éljen az, aki már nem érez semmit?
Nem lehet boldog, nem szeretheti senki.
Sajnálnám, de már ismeretlen ez az érzés,
Árnyékok közé tettem el, a lelkem mellé.
Gondolj rám, mikor már nem szenvedek többé...!


2018. január 16., kedd

Örvény

Talán akkor éreztem meg igazán, hogy a barátságunknak vége, amikor láttam, hogy már nem viseled a tőlem kapott nyakláncot. A nyakláncot, ami jelképezte mindazt, amit jelentettél, és, nem érdemes tagadni, még most is jelentesz nekem.
   Azt, hogy bár le voltam égve, az utolsó aprópénzemet is arra a nyakláncra költöttem, amit amint megláttam, tudtam, hogy azt kell adnom neked a tizennyolcadik születésnapodra.
   Azt, hogy már egy hónappal a nagy nap előtt az ajándékodon törtem a fejem.
   Azt, hogy egyáltalán fejben tartottam a születésnapod dátumát, pedig Lucifer a tanúm, én aztán még a sajátomat is el szoktam felejteni.
   Hiába vált nyilvánvalóvá, hogy neked egy ismeretlen járókelő is többet jelent, mint én, mégis rád gondoltam egész nap. Akkor is, mikor magányosan róttam a folyosókat, és akkor is, amikor félholtan fetrengtem a padon, mert szokás szerint csak rémálmokat hozott az elalvás előző éjszaka. Akkor is, mikor végig kellett néznem, milyen jól elvagy nélkülem - sőt, pont, hogy nélkülem vagy boldog. Én mindig is csak elszomorítottalak, már a puszta látványommal is, nemhogy a valódi gondolataim esetenkénti kimondásával.
   Te nem is tudod, milyen törvényszerű, élet, hogy míg te egyetlen véleménykülönbség miatt is nyugodt szívvel megszakítod a barátságunkat, én csak szedegetem a szívem aszott, repedezett darabjait, mert szokás szerint a nővéremként szerettem a barátnőmet, míg a barátnőm engem kábé annyira, mint egy idegesítő gondolatot.
   Igen, megszokhattam volna már a magányt. Volt időm gyakorolni. Megszokhattam volna, hogy nem jelentek semmit azoknak, akikért én azt a keveset, amim van, azt is maradéktalanul odaadnám. Megszokhattam volna, hogy egy olyan ember, mint én, nem érdemel barátokat. Pláne nem olyat, mint amilyen te vagy. Tizenhét év alatt sem tanultam meg; mikor fogom már végre fel?!
   Tudod, előttem van, hogy milyen állapotban léptem be a gimi ajtaján azon a legelső napon a gólyatáborba. Egy élőhalott voltam, érted? Minden életkedvétől megfosztott zombi, aki minden reményének végignézte a szertefoszlását, és minden érzelmét ellene fordították. Megalázott, kigúnyolt, megvetett, kívül-belül ocsmány emberi roncs, akinek egész életében csak a magányból, az átverésekből és a bánatból volt része. Szavak nincsenek rá, hogy milyen állapotban voltam. Még be sem töltöttem a tizenhatot, de már túljutottam azon a ponton, amikor az ember még remél bármit is. Nem akartam szerelmet, barátságot, egyáltalán bármit érezni, soha többet. Az egyetlen dolog, amit az úgynevezett életemtől reméltem, az egy minél előbbi gyors, fájdalommentes halál volt.
   Látom magam előtt azt is, amikor először beszéltünk. Te jó ég, hogy én már akkor is mekkora rakás szerencsétlenség voltam! Nem is tudom, hogy bírtál egyáltalán a közelemben lenni minden balfaszságom ellenére is. És tudod, mit gyűlölök abban a bizonyos első beszélgetésünkben?
   Azt, hogy reményt ültettél abba az üres, hideg, szilánkosra tört szívembe.
   Reményt, hogy nekem is lehetnek igazi barátaim.
   Reményt, hogy életemben először nem leszek magányos.
   Reményt a boldogságra.
   Reményt, hogy lesz okom reggelente kikelni az ágyból.
   És az elmúlt több, mint két évben te tápláltad is bennem ezeket a reményeket. Valahol gyűlöltelek érte, hogy okot adsz nekem az életre, és nem hagysz tovább vegetálni a saját elcseszett kis falaim képezte börtönben. Az a börtön volt ugyanis a komfortzónám; ott soha nem bánthatott senki, de nem is nevettetett meg senki. Nem sütött be oda a fény, de legalább nem volt okom csalódásra. Ott nem volt rajtam kívül senki: nem kellett emberek közé mennem, akikkel amúgy is mindig ügyetlen voltam, mert nem értettem a nyelvükön. Abban a kis börtönben legalább csak közömbös voltam.
   Melletted viszont reménykedni kezdtem, és ez volt a legnagyobb baromság, amit csak tehettem.
   Mert hiába a két év önfeledt, sokszor fülsüketítő röhögései, poénjai, feledhetetlen emlékei, megosztott titkai, csodás élményei és szoros ölelései - ezeket ugyanúgy a csalódás követte, mint addig bármit, amivel a magam kis börtönén kívül valaha is próbálkoztam. És ha az ember magasról zuhan le, az mindig ezerszer jobban fáj, mintha csak a földön kúszva botlik egyet. És Lucifer a tanúm rá, a te barátságod a felhők között reptetett engem.
   És aztán lezuhantam. Olyan érzés volt, mintha egy repülőből zuhantam volna ki, egy jéghideg vizű örvény kellős közepébe. A becsapódás eltörte a csontjaimat, a jeges víz megfagyasztotta a belsőségeimet, az örvény pedig olyan mélyre rántott, ahonnan már senki nem húzhat fel többé.
   De nem is kell kimenteni. Pont jó helyen vagyok én ott. Nekem való. Oda tartozom. Hol máshol lehetnék?
   Úgyhogy csak ne sajnálj engem, a szegény szerencsétlent! Nekem talán a legjobb mindünk közül - én már biztosan nem fogok érezni soha semmit többé. Minek? Hogy megint kötődjek, és aztán összetörjenek? Nem fogok reménykedni; soha nem is kellett volna, dehát ez vagyok én, az örökké naiv idióta. A remény is csak egyre mélyebbre és mélyebbre taszított az évek során; elég volt belőle. Mindenből elég volt.


2018. január 5., péntek

A fájdalomcsillapítóm

Rég megjósoltam neked, hogy egy nap bekövetkezik ez majd;
Hogy eleged lesz belőlem, és már nem nevezel barátodnak.
Akkor rosszallóan letorkolltál, hogy miért mondok ilyeneket,
De már mindketten tudjuk, hogy - sajnos? - igazam lett.

Vagy talán így a legjobb mind a kettőnknek? Mit tudom én!
Régóta nem ismerem a helyes utat. Miért is ismerném?
Életem során amerre csak léptem, fájdalomba ütköztem;
Nincs előttem más, csak keserűségem és összetört szívem.

Ha ez a helyes út, akkor a jóistenetek egy szadista állat,
Nem csoda, hogy a hideg szívemben helyre nem találhat.
Így hát, élet, én azt nem tudom megmondani, jó-e ez így,
Az önzőbbik felem mindenesetre fába szorult féregként sikít.

A magányt tizenhét év gyakorlás után sem tudtam megszokni,
Épp ezért széthasadnak még a szívem megmaradt darabjai is,
Amikor levegőnek nézel és elkerülsz, mintha leprás lennék,
Pedig nemrég még a sírásomból is te varázsoltál nevetést.

De sebaj! Legalább már tudom, hogy elég egyetlen apróság,
Amiben nem egyezik a véleményünk, és megszakad a barátság.
Igen, egy kicsit még fáj belegondolni, hogy végig ennyit -
Egy eldobható papírzsepit - értem neked, de megszokom ezt is.

Légy boldog, élet! Nem kívánok neked semmi mást; minek?
Nekem úgyis a te boldogságod lehet az utolsó örömem.
Mindig is a mosolyod, a barátságod volt a fájdalomcsillapítóm;
Lehet, most épp ezért fetrengek az elvonási tünetek kínjától.


2018. január 1., hétfő

Életet adtál

Olyan jó hallgatni, amikor a jövődet tervezgeted!
Olyan jó látni, hogy benned élnek még remények!
Boldoggá tesz, hogy te hiszel az emberekben;
Hogy te még mindig bízol abban, hogy a világ jó hely.

Azt szeretném, ha megőriznéd benned ezt a csodát;
Ha nem változnál soha, s ha örökké bizakodnál!
Kell ebbe a feneketlen lyukba néha egy napsugár,
Elvégre nélküled én sem tartanék ki már talán.

Mert te vagy, aki feldobja a legrosszabb napjaimat is;
Akire elég ránéznem, hogy tudjam: érte érdemes élni.
Amíg te ezen a világon vagy - ezt nem érdemes tagadni -,
Addig maradni fog jó a világban, bármilyen apró is.

Néha csak úgy elnézlek, és megfájdul a szívem:
Lucifer az égben, bár lehetnék én is csak feleilyen!
Feleilyen sugárzó, boldogító, bizakodó jó lélek!
Akiben élnek még százával csodák és remények!

Félve szóltam hozzád azon a legelső, ősrégi napon:
Talán örültem volna, ha meg sem hallod a hangom.
Addigra már nem reméltem semmit, nem ismertem álmot;
Csak a naivitásom vitt rá, hogy ne hagyjak neked nyugtot.

Megszólítottalak, és mikor válaszoltál, már tudtam,
Hogy a közeledbe merészkednem sem lett volna szabad.
Nem, mert úgyis örökké csak magammal rántanálak,
És különben sem érdemlek olyan barátot, amilyen te vagy.

Mert te elviselsz azzal a sok hibámmal, amit megismertél;
Szerinted léteznek jó tulajdonságaim, van számomra remény.
Nem bírod hallani, ha kicsúszik a számon valami keserűség,
Ami az egész belsőmet ellepte talán már a születésem hetén.

Te nem tudod, hogy azért szólítalak életnek, mert életet adtál,
Pedig egy olyan élőhalott, mint én, ilyesmit már nem vár.
Adtál valamit, amiért érdemes élnem, ha nem is túl soká,
De ne aggódj, ettől függetlenül is vágyom a megváltó halált.